Színes foltos lombszőnyegét,
terítette mint köpönyegét,

Párát hogy lehel, Drávánknak a medre,
sűrűbben vágyok már kicsit a csendre,
ám az őszi estek is, lehetnek meghittek,
milyen szép, mikor a szélcsengők zenélnek.

Érzem leheletét októbernek,
a beérkezett őszi kábítószernek,
fekete noha illata csalogat,
vízfelület lehel párapamacsokat.

Hát megjött az ősz, itt van újra,
lassan kesztyű kell a fázós újra,
nyálkás leveleken csusszan cipő,
már hallgat a hegedűs ciripelő.

Hová is rejtselek?

Kis nosztalgia egy toronyház tetején:
19 évesen 1 évet dolgoztam a Paksi Atomerőmű építésén...

Emlékszel?

Drága jó Istenem küldj nekem egy rózsát,
ez a féltett álmom, rimánkodom hozzád.

avagy elmélkedés az emlékekről

Emlékek.
Kik is lennénk nélkülük?

A legszebb emlékem?
Ó, hogy is mondhatnék egyet,
hisz százával tolulnak a szebbnél szebb percek
gyönyörű képei, ha rád gondolok...
Mióta világra jöttél, ámulva nézlek,
s emlékeimen merengve
elmosolyodok.
Sosem felejtem, mikor először láttalak,
és mikor először húzódott
mosolyra a szád,

Ég a napmelegtől az Aranka karja,
gyorsan fog egy leplet, azzal betakarja.
Nincs nála a naptej táskája mélyében,
bujkál is rendesen, árnyas fák tövében.
Árnyas fák tövében, 10-12 óra
pedig neki nem is az lenne a dolga.
Nem messze üresen, vagy félig rakottan,
nagy teherautók álldogálnak sorban.
Ösztövér sofőr, hórihorgas orral,

Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.

Udvarunk egy nagy kővel,
lekaszált fű illata,
nagyapám meleg keze,
a diófa árnyéka.

Kertben frissen ásott föld,
szőlőhegyre mezítláb,
nyári döngicsélős csönd,
dajkálni egy rongybabát.

Porban és sárban ülni,
téli szoba hidege,
ágyba bújni dunnába,
szenes kályha melege.