(6 éve írtam!)

Szép egészséges volt az orcád
Jött Trianon tested szétszabdalták
Ereidet elterelték
Szíved dobog, de már nem ép
Mivé lett a nép élete, egészségünk
Porba hever a régi énünk
Amerre nézel, mindenütt romok
Elért eredmények porba hullotok

Csillag született ott -
fenn a fekete kárpiton,
de hozzá sosem érhetsz,
túl van minden vágyadon.

De a méhek ott lehetnek
minden általuk kedvelt virágon,
gátlástalanul te sosem lehetsz,
nem léphetsz túl az álmodon.

Volt egyszer egy kislány. 
Napmosolyú, cserfes és szabad.
A szeme ragyogott, a copfja vidáman szállt.
Sokat kacagott, és mindig őszinte maradt.
Csak azt mondta és tette, mit a szíve diktált.

Leissza magát a reggel
dús harmattal részegen,
kavicsos út sebezte lábát,
nem talált haza pénteken.

Majd a szombat, a hétvége,
nem ismert rá a feledésre,
minden fordult ki helyére,
pókháló feszült ablakkeresztre.

Lyukas csónakon befolyt a víz,
szél szárította a homokot,
majd zöld hintón csak úgy
a féreg tovahajtott.

Öreg akác mióta állsz?
Időd számlálót már nem találsz
Törzsed gyötört sok kint kibírt
Vad gerle rólad vitt hírt
Hírt vitt a harkálynak
Segíts az öreg akácfának

Törzse görcsös, ága beteg
Új tavasz jön ismét élhet
Virágot bont, virág fürtöt
De már sok levél elköszönt
Nyújtja ágát, szára törik
Seregélyek még megülik

Ült az ágyam szélén,
szárnyát simogatta,
ő már minden
gondolatom tudta.
Nem sietett, csak
nézett figyelmesen,
vajon mire várt ilyen türelmesen?
Aztán megtudtam,
jött a halk kérdés,
ami eddig volt csak sejtés.
Hogy döntöttél, velem tartasz?
Mit mondasz?
Most nem lehettem bölcs,
megállt az idő, a csönd.

Idő

Parányi az ember,
a sors egy mély tenger,
hiába van feladat,
léte csak egy pillanat.

Nem lát ki a völgyből,
vagy a sűrű ködből,
tétován indulna,
ideje ha volna.

Felette a végzet,
tovább már nem élhet,
utoljára körbenéz,
idő lába földet ér.

Árnyas erdő a nagy csendben,
Sejtelmes nyugalmat áraszt.
Csak madarak csicseregnek,
Felelnek vigan egymásnak.

Tisztás szélén  szelíd őzek,
Anya és a kis gidája.
Illenének mesehősnek,
Oly kecsesen büszkén állnak.

Friss fű illata csábító,
Éhes kicsi legelészik.
Virágillat  mámorító,
Mama már a tájat nézi.

A parkban kopott padon ücsörgök,
napsütést, melengetőt üdvözlök.
Már semmi sürgős dolgom nem lehet,
csak várni és hallgatni a szelet.

A közelemben halk szárnysusogás,
már oda is lett az álmodozás,
fehér galamb szállt le a vállamra,
megfogtam, nem bántom azt láthatta.

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.

Egy meghatározó korszakot idéző versre találtam a gyűjteményemben.
A kamaszokkal sem egyszerű az élet. Viszont, ma már csak emlék.

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Nyomomba jár, mint hűséges kutya,
olyan árnyékféle, retyerutya,
bemegyek egy szobába, már ott ül,
van hogy zenémbe belehegedül.

Csak megkérdezi, hogy hova megyek,
majd odavetik kíváncsi szelek,
oly kíváncsi, majd körül szaglászó,
ez egy undorító csúszó-mászó.