Narancssárga nap korongja,
Hortobágyot beragyogja.
Pusztaságát kémlelgeti,
Nemes darut benne leli.

Fényével el varázsolja,
Ő a nyakát nyújtogatja.
Kinyitja a kecses szárnyát,
Napoztatja minden tollát.

Ikszben áll a hosszú lába,
Kedvesét e pózban várja.
Érkezik mert megígérte,
Gyönyörködhet reá nézve.

(Sándor öcsémnek
 Szigetközben..).

A nap szivárvánnyal festette be az eget
Azzal küldtem köszönetem nektek
Nem feledem ezt a szeretetet, s örök emléket
Mellyel megörvendeztétek szívemet

Kék az ég felhők foszlanak,
Itt van a nyár ragyog a nap.
Bokor levél benne fürdik,
A termése incselkedik.

Kertben sétál a kis Ottó,
Mikor izzik már a bogyó. 
Meg is szólal- de aranyos-
Megérinti érzi langyos.

Nagyi is jön már utána,
Szed belőle uzsonnára.
-Kis szőlő-kérdi a kicsi.
Válaszol nagyi - ribizli.-.

Idős ember, nem vén ember! :)

Amikor elértem azt a kort, hogy már nem csak a kislibák alvási szokásai érdekeltek, nagyanyám kinevezett libapásztornak.
Ez azt jelentette, hogy libasorban, /én elől/egy vizeskannával, lapos tállal, és egy összefordított hagymával kibélelt zsíroskenyérrel,
utánam pedig a védenceim, kivonultunk a libalegelőre.

Víz tükrén látom görcsös törzsed,
levél se zizzen lombjaid alatt.

Találtam egy régi könyvet,
kicsi lakat őrizte,
kinyitottam, belenéztem,
egy lány titkát rejtette.

Gyermekkora, serdülése,
ifjúkori szerelmek,
fakó lapok oldalára,
könnyeket is ejtettek.

Hol nevettem, hol könnyeztem,
amíg el nem olvastam,
fedelébe egy elrejtett,
szürke fotót találtam.

Nagy horgász halastó, meredek a partja
De sok horgász horgászott, pihenéskép arra
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, minden féle fajta
Jutott bőven hal aki csak kifogta

Mára már kerítés fut körbe rajta
Az őrző kaput zárja nagy lakatja
Csendes a nádas, vadkacsa látogatja
Hattyú száll le amott, sima víz ringatja

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Csend honol közel, s távol
Embert nem látsz az utcán sehol
Beköltözött a félelem az emberi szívbe
Néha ablak nyílik, zárul nagy sietve

Arcnélküli emberek hada
Csak a szemük látod, nincs mosolya
Bezárva a lelkek magányba
Mikor nyitunk már a boldogságra?

Néha azt képzelem, veled szállok,
szárnyaló fehér madárrá válok.
Meghódítjuk ketten a kék eget,
üdvözöljük a reptető szelet.

Tenger felett repülve azt érzem,
te vagy, aki mellett nem kell félnem.
Hisz itt vagy, két kezedben a kezem,
tiéd vagyok szerető kedvesem.

Vitorlások tó közepén kikötve,
bólogató orruk vizet köszöntve,
finoman ringatják kicsi hullámok,
míg pihennek rajtuk fáradt sirályok.

Lágy szellő simogatja az árbócot,
köteleken penget egy halk dallamot,
csendes a kikötő és a kis hajók,
tán pihenni tértek a vízilakók.