Felfeslett múlt, mint megtépett rongyok,
öltönyök helyett sorsokat hordok,
a lelkem megtelt, zsúfolt temető,
tétován toporog, jön a jövő,
itt hagytak, mégis tovább kell lennem,
velük maradok, itt élnek bennem,
a kezdet vége, a vég kezdete,
ebben a sávban leltem helyemre,
csak tákolt trónok a remény helyén,

Édes mama

Ők hordozzák az élet cseppjét,
adnak picinyke új életet,
őnekik a legnehezebb - ha
szenvedni látják a gyermeket.

Törődésük oly kiterjedt,
védő, féltő az ő kezük,
a legszebb virág is oly kevés,
amit adnak nekik gyermekük.

A telihold sápadt fénye
szétterül a nyári éjszakán,
gyorsan eltűnő hullócsillagok
névjegyet vésnek a sötét kupolán.

Fekete csendnek rabságában
nem alszom, ébren álmodom,
rád gondolok, de nem látlak,
ködtakaró ül kedves arcodon.

Kín gyötör szüntelen,
már nem is álom a képzelet,
valós tények gyötrik szívemet,
mondd, hova tűnt a szeretet?

Ez biztos téves út, melyen
oly régóta baktatok,
de mutasd meg azt az utat,
melyet érve hozzád tartozok.

Na, látod, mily nehéz, míg
keservesen szenvedek,
Te folyton kacagsz, nevetsz,
így a szerelmet kivérezteted.

(Levél:vitéz Gyöngyösi Zsuzsannának)

Mikor ragyog végre az áprilisi napsugár
Mikor kinyitja kelyhét az orgona virág
Mikor a tulipán  sárgán, pirosan virít
Gerlepár vidáman búgja dalait

Megjelent egy titokzatos csomag
Amit tudom könyvet tartogat
Hálás vagyok, annak, aki küldte
Mert jóságból van alkotó lelke

Gyertyának lobogó fénye
világította édes ajkadat,
karácsony éjszakája volt,
mikor adtad első csókodat.

Azóta sem feledtem el,
oly erősen égett lelkembe,
hogy azóta is itt hordozom
sok sebből vérző szívemben.

Majd eltűntél az idő ködében,
sokáig nem is találtalak,
de emlékeim egy rejtett zugába,
nem örökre, de bezártalak.

Nem vagyok önző, Anya általam lettél,
mint elsőszülött gyermeket öleltél,
kínokat a boldogság túlszárnyalta,
néked akkor én voltam a rivalda.

De én voltam az, mikor összeomoltál,
szemedben homály, bennem félelem dominál,
most minden harmatcsepp a könnyed,
temető, sírkert a te csönded.

Ráró ló kikötve
zab az eledele
ilyen nagy esőben
szárnyra kél a rege.

A jókedvű betyár
mulat a kocsmában
szól a dal mert már
teli tarisznyája.

Feje fölött forog
fanyelú fokosa
öklére nem gondol
most a táncát ropja.

Fehér ing és szoknya
fergeteges, forog
és lobban a gyertya
sarkantyúja kopog.

egy kicsi fakopáncs útnak indult
éhes volt, hát ezért élelmet keresett
lehet, talán egy kicsit csak izgult
ez volt első útja, hogy felcseperedett

kopácsolt itt-ott, ahol csak érte
csak azt nem tudta, hol keresse a nyüvet
s mint kezdő, már azzal is beérte
hogy csak kopogtatott, de lám, a fa süket

Fergetegként törnek néha rám,
elfojtott de feszítő valós vágyak,
mint egy rablánc, mely oly rövid,
hogy gátat szab, a látó határnak.

Búcsúzás

Alkonyi pír színe átfut a fákon,
homály telepedik kis szobádon,
légáram suhan be az ablakodon,
majd táncot lejt a gyertyalángon,
pár falat sajt - üveg bor az asztalon,
várod jöttöm ezen az alkonyon.

Selyemköntösöd susog lépteid neszében,
árnyad lebben a falon játékos képekben.

Nyájas nyelve éle

Látom, ostobák -
mekkora a dühötök,
szavaimat tépitek -
hátamba döftök.

De szilárdan állok
sziklának tetején,
ahol épp taposok
álnok kígyó fején.

Alattam sakál bömböl,
fájnak neki szavaim,
pofon helyett odavágom
ostorozó mondataim.