Csiga Csilla, Csiga Csaba
indulnának vándorútra.
Messze van a szomszéd város,
és az út oly fáradságos.

Ropánt gyalu ajándéka, göndör szíjács hull alá,
cinkelt csapban fűrész harap, égő fa váll hamuvá,
fenyőgyanta illat lengi, kicsi műhely melegét,
megmunkált csapfészek, befogadja csapolt szerelmét.

 Egy faluszéli kicsi ház udvarán vígan kapirgáltak az öreganyó baromfii. Csipkedték a füvet, felszedegették az ételmaradékot, amit a gazdájuk kiszórt elébük.
–  Egyetek, nőjön a begyetek! – mondogatta nekik az öreganyó.

Csönd csöndjén
fák sóhaját őrzi a reggeli érintés.
Fényekben fürdik a tó.

Sejtelmes a táj,
fátyolos fényeiben
csönd röppen

Ó Uram hozzád fohászkodok!
Adj nekünk békét a szívekbe!
Ne szenvedjenek az ártatlanok
A kiszolgáltatott ember,  gyermeke
Adj szeretetet a lelkekbe
 

ellopták gondolataim
múzsám, nevetve, furfanggal
ármánnyal zárták falaim
kétszínű, hazug szavakkal

Óvatos léptekkel jött a Tavasz
Mint, ha a természetben tündér járna
Varázspálcájával fákat, bokrokat megérintette
Rügy fakadt, s virágtenger körülötte

Ó Tavasz, remények hordozója
Felkelő napot az égre csalogatja
Ébred a föld, zöldell a vetés
Örül a szívünk, oly szép ez az ébredés!

Göröngyös az emberiség élete, 
Mutatja évezredek történelme.
Legnagyobb a háborúk pusztítása, 
Halálos járványok keltek életre,
Nem sikerült azok fennmaradása. 

Elkésett  mese a múltról. A jelenbe
már olvashatod, vagy Te játszod el?
A herceg politizál. Ne félj, de hallgasd.

A zene már szól, s a gyermekek énekét
a színpad felől az előadás
varázsolja. Igazi mese, vagy mégse?

Akkor a halál mindenkit hosszan kísért,
elválasztották a gyerekeket.
Őrjöngő hang mindenütt, s  tehetetlenek.

Holdfény kertek illatában...

Aranyló napsugár fényét fonja ránk,
Föld forgatja tengelyén önmagát,
Nap beragyog minden kis zeg-zugába,
Látunk nappal, alszunk éjszakában.

Amíg testünkben itt a földön élünk,
Lenti fényekre is van szükségünk.
Villanypózna utca hosszát kíséri,
De a kezünkben kislámpa, kézi.

Lelkemmel minden nap keresem, az eltűnt
világot, melyben, ha emlékeid
újra születnek, mely a nő dicsérete,

virágok között a mosolyod. kellene.
Nagyon kellene. Csak egy kézfogás,
a kézfej érintése, s örök tisztelet.

Tarisznyámban madárlátta kenyeret hoztam
Utam száz ösvényen vezet,
Gyermekkorom kincse szívemben,
Nem múlik az emlékezet.

Erdő szélén, erdő mélyén...

Tűzről pattant szépasszonynak karjaiba estem, 
azóta is vele vagyok, mert nagyon szerettem.
boldogságot sugárzó sok szép napra vágytam,
ujjára gyűrűt húztam, lett támaszom, társam,
Így indultunk hosszú útra, életnek árjában.