Fényes csillagként ragyog az égen,
Békére lel a csendes sötétben.
A holnap fényét a szív elhiszi,
A múlt porát a szél messzire viszi.
Emelt fővel, boldogan lépsz tovább,
Kitárul előtted e földi világ.

TM

   A jó és a rossz napok váltják egymást. Néha eltűnődik az ember, milyen lenne az az állapot, amikor minden jó, jól alakul, jó érzés sokasága kerül felszínre. Feltör és mindig marad. Nem csábítja el hamis gondolat, érzésvihar messzire kerüli, a nap folyton ragyog. A földi élet tökéletes. Több nem is kell, a lélek nem gyötrődik, gondtalan napjai örömben folynak.

Megszokott élet
Néha romba dőlhet.
Tegnap még szép volt,
Ma már csak gyászt hoz.

Keresed okát,
Választ mégsem találsz.
Reményed elhagy,
Szívedben kutatsz.

Szeretnél bízni
Életben, emberben.
Érzések viharos
Belső tengerében.

Fájó az érzés,
A bánat felemészt.
Elveszni benne
Nem is oly nehéz.

Zöld lombok között
halkan suttog a széllel
a reggeli fény.

Lépteim alatt
száraz ág roppanása
a csendre így hat.

Fut az őz felém,
puha mohán lépkedve,
gyors, mint a szél, szép.

Árnyak közt oson,
patakhoz inni siet,
tiszta víz csobog.

Boldog és jól él,
párjához most hazaér,
nincs vadászidény.

   Az eső az erdőt áztatta. Az aljnövényzet egy ideje már nem tudta védeni a talajt, kiszáradás előtt volt. Az éltető vizet mohón szívta magába, gyökereiben tárolni, tovább adni, fellélegezni készült. A vén fák hatalmas lombjai a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtanak, de a vízhez nehezebben jutnak.

   A szobor a játszótér felé néző padon volt elhelyezve. Mindennap láthatta az érkező, vagy távozó gyerekeket és szüleiket. Néha vállára szállt néhány galamb, az égből a fején landolt a fekete rigótól származó madárürülék, eső verte a kopott pad deszkáját, vagy a nap tűzött rá teljes erejéből. Mindig új emberek ültek le mellé, ki rövidebb, ki hosszabb időre.

Idézet egy fiók mélyéről előkerült naplóból.

2020. november

Az ég ma szürke, a nap sem ragyog,
Kedvem szürke, boldog én sem vagyok.
Egész lényem szürke díszben,
De legalább nem feketében.

Szürke gondolat hálójában,
Szívem piros csapdában van.
Erősen dobban, figyelmemet kéri,
Szürke köd életét nem érdemes élni.

Nem születtem nagy embernek,
Pedig családi nevem ez lett.
Apám hódító nagy nevet kapott,
De élete üresen és lassan fogyott.

Anyám asszonynevét nehezen cipelte,
De azért szíve soha el nem engedte.
Öcsém vitte tovább a hódító nevet,
A dicsőséget neki sem hozta meg.

   A nyári évszak csendesített forró nappalain. Kicsit engedi az embert fellélegezni. De nagyon ne reménykedjen az, aki nem szereti a meleg nappalokat, forró éjszakákat. A hőség még mindig rátelepszik az erkélyek betonjaira, virágládák belsejébe, a fák szomjazó lombjaira. Bebújik az ágyba, ledobja a könnyű takarót, az éj csendjében kéri, ne aludj, meleg van.

   Az ég már nem volt vakítóan kék. Inkább szürkés árnyalat, fakó kék, a szél kicsit erősebben kezdett fújni, de a nap még nem hagyta magát. Egy hatalmas fehér felhő a tízemeletes házak között kezdte gyűjteni erejét. Az emberi képzelet Poszeidon hatalmas háromágú szigonyát fedezi fel benne. A tenger görög mitológiában ismert istene az égre költözött.

Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.

   A nap még nem kelt fel, de érezni lehetett, bármely pillanatban izzó pirosságot vetít a szelíden morajló habokra. Az aranyba borult tenger fölött a sirályok hangosan köröztek, üdvözölve a napfényéből kiáramló világosságot. A tengerparton turisták kis csapata csodálta a felkelő nap ébredését. A reggeli kocogásukat végzők már észre sem vették, természetes volt számukra.

Végre forró nyár van,
Vakáció az óvodában.
Nagyi készül lelkesen,
Az erkélyen kint terem.

Virágláda, asztal, szék
A sarokban landol épp.
Napernyő és medence
Kerül elő helyette.

Varázsol egy tengerpartot,
Máshová már nem is vágyok!
Ha kérem, fagyit is hoz,
Nagyinál én boldog vagyok!

TM

   A nő már majdnem befejezte munkáját, amikor a légkondi zúgását észrevette. Majd ki kell kapcsolnia, suhant át a gondolat. Szépen elpakolt, mindent ellenőrzött, hogy rendben van-e minden. A távirányítót kezdte keresni, végigfutott tekintete a pulton, az íróasztalon, de sehol nem találta. Egy percre megállt némán, amikor egy furcsa zajra lett figyelmes.

A beton melegében,
A méhlegelő sűrűjében,
Mindenféle növény között
A kis gyöngyvirág beköltözött.

Bár nyár van,
Őt ez nem zavarja.
Virágot nevel
Az avarban.

Mosolyt csal,
Szívbe mélyen behatol,
Könnyed tavaszt
A nyári napba varázsol.

TM

   Az öngyújtó a társaival hevert a polcon. Kék színe volt, a többiek piros, rózsaszín és narancssárga színben pompáztak. A hölgy először a pirosat vette a kezébe. Kipróbálta, működött, de mégis visszarakta és tovább keresgélt. Ekkor látta meg a kéket. Őt is megnézte alaposan, bólintott és a kosárba dobta. Nagyszerű ez a nap, gondolta, irány az új, izgalmas élet felé.

   Az iskola épülete elcsendesült, az iskolapadok kiürültek, az iskola udvara üresen áll. A nyári szünet a város arculatát is megváltoztatta. Délután nem szaladnak a szülők az iskola felé, a gyerekek nem ücsörögnek a barátokkal a parkok padjain, nem tolonganak a fociszakkör után a buszon. Érezhetően néma lett a város.