Néha a dolgok nem mennek túl jól.
Külső szemlélő talán azt gondolja,
az életed rendben van,
nincs okod panaszra.

Nem látja szemedben,
lendület nincs benned.
Csak teszed a dolgodat,
azt, amit elvárnak.

Hová lett életed,
szenvedélyed hol veszett?
Az út túl hosszú lett,
célodat nem leled.

   A feketerigó a fa legtetején énekelt. Minden reggel, mielőtt az éj távozott, ezen a fán várta a korán ébredő nőt. Eleinte ijedten elrepült, amikor a nő köszönt neki, de hamar rájött, nincs mitől tartania.

   A hercegnő és a családja ezt a nyarat is a hajón eltöltve tervezték. Imádták a tengeren eltöltött időt, a számukra új, ismeretlen helyek felfedezését. Hónapokat töltöttek együtt, a gyerekek is nagyon élvezték. Vidám készülődés vette kezdetét, mihelyt a tavasz beköszöntött.

   A szőnyegbolt a zsúfolt belváros egyik kis utcájában volt. Három nagy ablaka teljes belátást engedett a bolt belsejébe. Aki benézett, láthatta a sok színes, kicsi, nagy, kerek, vagy éppen hosszú szőnyeget.

   A köd láthatóan bekúszott a nő szeme elé. A hídon állt, figyelte a vizet, a szél hullámokat csapott a partra. Hajó haladt át a híd alatt, csendben szelte a habokat. A köd lágyan hullámzott, lassan vonta be a látóhatárt. Még nem kelt fel a nap, és már nem is fog tudni szétnézni ezen a napon.

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szép bölcsőde. Ez a szép bölcsőde egy szép nagyvárosban volt. A várost kettéválasztotta egy hatalmas folyó, ezért nagy hidakat kellett építeni, hogy átjussanak az emberek egyik oldalról a másikra. A bölcsőde, amiről a mese szól, a hegyek között rejtőzött. A levegő itt olyan tiszta, hogy szinte harapni lehet.

   A nő munkából sietett hazafelé. 

Vannak ilyen napok, amikor írni semmit nem tudok. 
Gondolat bár ezer jöhet, történetek messze mennek.
Vajon hová szállt az ihlet, és szívemben miért lett csend?
Nem kesergek, csendben várok, a türelem a jó barátom.
És majd egy ragyogó reggel, szívem dobban, ez az, meg van!
Kezdhetjük a sorokat, amelyek maguktól íródnak.

   A történet egy szerda délelőtt kezdődik.

   A folyosón hamar feltűnt egy ápoló, a nőt felrakta a hordágyra, és gyorsan betolta egy vizsgálóba. A férfi idegesen járkálni kezdett. Egyszerűen nem értett semmit. Mi történik ezen a napon vele? Valahogy belesodródott ennek a két nőnek az életébe. Nem is kellene itt lennie! Miért akart segíteni? Nem az ő hibája, ami a fiatal lánnyal történt.

   Hideg téli reggel volt. Az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot, és sietősen folytatták útjukat a mai céljuk felé. Szinte fel sem néztek, hiszen lábuk elé kellett az összes figyelem, csúszós járdák, utak fogadták a korán indulókat.

A naptár kinyitotta a szemét. Odakint vakitóan fehér volt minden. Az éjjel hatalmas hó esett.

A naptár még az asztalon állt. Érezte, hogy megfeledkeztek róla. Egy ideje nem lapozta senki, semmit nem írtak a lapjaira. Csendesen teltek a napok, hol világos volt, hol sötét.

   Történetünk egy szombati napon kezdődik. Meleg nyári nap van. Egy kicsi város, kicsi család, apró élet pillanata lesz. Az iskolai szünet napjai zajlanak. Az anya a konyhában ebédet készít. Három gyerekről gondoskodik egyedül. Már kettő gyerek iskolás, a kicsi még óvodába jár. Most itt nyaral a húga fia is, a gyerekek az udvaron játszanak.

"Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik."

Márai Sándor

TM

A háziúr minden hónapban megjelent 10.-e előtt. Nem számlára kérte a lakbér összegét, szerette a kezében tartani a bankókat. Nem sokat beszélt, csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és örömmel nyugtázta, amikor a válasz igen volt. Talán lehetett volna panaszkodni, de mit tehetett a szemtelen galambok ellen, a lépcsőházban terjengő ételszag ellen.

A naptár, amely az asztalon állt, izgatottan vette tudomásul, hogy december van. Hamarosan lejár az ideje. Már tizenkét hónapja áll itt.

   Egy betegség kapcsán jutottak eszembe a következő gondolatok.