Hurrá, megint hőség van,
A légkondi most munkában.
A nyár ne múljon még,
A Balaton rád vár rég.
Szabadság és pihenés,
Ezt a hetet várjuk rég.
Bár a víz most oly kevés,
Reményed nem veszted még.
Jöjjön hát a nyugalom,
Ezt bizony ki nem hagyom!
TM
|
Az ismeretlen énje felébredt, szinte táncot lejtett lelke rezdülésére. Csillagoktól ragyogó égboltot, fényesen világító teliholdat, sűrű, magas fák között halkan suhanó természet szellemeinek mágikus jelenlétét érezte. A hold birodalmában, az éjszakában otthon érezte magát. Látta, ahogyan önmagát tanulja, keresi élete célját, feladatát.
|
Gyermeki lét, unoka,
Véges élet, nagymama.
Szabadság és nyári szünet,
Együtt öröm megélni ezt.
Csillogó szemmel követ,
A meséket nem unja meg.
Megjegyzi és neveti,
Mikor a szót nem ismeri.
Kíváncsi és isteni,
A csodát kívül-belül keresi.
Mama annyit ígérhet,
A csodákban, amíg tud, részt vesz.
|
Mint a céltalanul bolyongó lelkek a túlvilág sekélyes tengerében, olyan érzések viharában ébredt ezen a napon. Csak ült a konyhában szétáradó kávé illatában és nem észlelte a körülötte zajló történéseket. Szeme a nappaliban lévő könyvespolc könyveit fürkészte. A könyvek sokasága közül hirtelen előlépett egy kép.
|
Szeretsz-e? Kérdezed,
válaszom igen, felelek.
Elhiszed, figyellek,
tagadni nem lehet.
Édes vagy te nekem,
míg keserű gyógyszerem.
Boldogan megiszom,
bánatom most elhagyom.
Reményem felcsillan,
gyógyulás közel van.
Félelem nélkül,
muzsika hangja csendül.
Szívem dallamára
lelkünk táncra perdül.
|
Felkente a hajára a festéket. Meg akarta mosni a kezét, amikor szembesült azzal, hogy nincsen víz. Ekkor még nem pánikolt. Gondolta, 20 perc alatt bármi megtörténhet. De ahogy az idő szaladt, a pánik is érkezett. Elég nagy sietséggel. Agya lázasan kezdte kidolgozni a tervet. Átszaladt a szomszédba. Ott sincs víz. Remek. Nincsen ásványvíz sem itthon.
|
A szavakban, a mondatokban, a történetben, ami a papírra kerül, annak a személynek a gondolatai, érzései kerülnek, aki a sorokat leírta. A benne kavargó, vagy éppen csak felbukkanó, alvó, nyugalmi állapotban lévő, akár másoktól átvett rezgések sokasága. Az adott pillanat érzései, gondolatai.
|
Furcsa kettős érzés tört rá. A kétség a kérdőjeleket tolta felszínre benne, a bizonyosság mély elfogadást, belső béke magját hintette szét. Valamelyik érzésre hallgatnia kell. De melyikre? Tudta, hogy mindenben kételkedhet, egyedül a kételkedés tényében lehet biztos. Ha gondolkodik, akkor kételkedik, vagyis él, létezik. De mi van akkor, ha mégsem létezik?
|
Fényes csillagként ragyog az égen,
Békére lel a csendes sötétben.
A holnap fényét a szív elhiszi,
A múlt porát a szél messzire viszi.
Emelt fővel, boldogan lépsz tovább,
Kitárul előtted e földi világ.
TM
|
A jó és a rossz napok váltják egymást. Néha eltűnődik az ember, milyen lenne az az állapot, amikor minden jó, jól alakul, jó érzés sokasága kerül felszínre. Feltör és mindig marad. Nem csábítja el hamis gondolat, érzésvihar messzire kerüli, a nap folyton ragyog. A földi élet tökéletes. Több nem is kell, a lélek nem gyötrődik, gondtalan napjai örömben folynak.
|
Megszokott élet
Néha romba dőlhet.
Tegnap még szép volt,
Ma már csak gyászt hoz.
Keresed okát,
Választ mégsem találsz.
Reményed elhagy,
Szívedben kutatsz.
Szeretnél bízni
Életben, emberben.
Érzések viharos
Belső tengerében.
Fájó az érzés,
A bánat felemészt.
Elveszni benne
Nem is oly nehéz.
|
Zöld lombok között
halkan suttog a széllel
a reggeli fény.
Lépteim alatt
száraz ág roppanása
a csendre így hat.
Fut az őz felém,
puha mohán lépkedve,
gyors, mint a szél, szép.
Árnyak közt oson,
patakhoz inni siet,
tiszta víz csobog.
Boldog és jól él,
párjához most hazaér,
nincs vadászidény.
|
Az eső az erdőt áztatta. Az aljnövényzet egy ideje már nem tudta védeni a talajt, kiszáradás előtt volt. Az éltető vizet mohón szívta magába, gyökereiben tárolni, tovább adni, fellélegezni készült. A vén fák hatalmas lombjai a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtanak, de a vízhez nehezebben jutnak.
|
A szobor a játszótér felé néző padon volt elhelyezve. Mindennap láthatta az érkező, vagy távozó gyerekeket és szüleiket. Néha vállára szállt néhány galamb, az égből a fején landolt a fekete rigótól származó madárürülék, eső verte a kopott pad deszkáját, vagy a nap tűzött rá teljes erejéből. Mindig új emberek ültek le mellé, ki rövidebb, ki hosszabb időre.
|
Idézet egy fiók mélyéről előkerült naplóból.
2020. november
|
Az ég ma szürke, a nap sem ragyog,
Kedvem szürke, boldog én sem vagyok.
Egész lényem szürke díszben,
De legalább nem feketében.
Szürke gondolat hálójában,
Szívem piros csapdában van.
Erősen dobban, figyelmemet kéri,
Szürke köd életét nem érdemes élni.
|
Nem születtem nagy embernek,
Pedig családi nevem ez lett.
Apám hódító nagy nevet kapott,
De élete üresen és lassan fogyott.
Anyám asszonynevét nehezen cipelte,
De azért szíve soha el nem engedte.
Öcsém vitte tovább a hódító nevet,
A dicsőséget neki sem hozta meg.
|
A nyári évszak csendesített forró nappalain. Kicsit engedi az embert fellélegezni. De nagyon ne reménykedjen az, aki nem szereti a meleg nappalokat, forró éjszakákat. A hőség még mindig rátelepszik az erkélyek betonjaira, virágládák belsejébe, a fák szomjazó lombjaira. Bebújik az ágyba, ledobja a könnyű takarót, az éj csendjében kéri, ne aludj, meleg van.
|
Az ég már nem volt vakítóan kék. Inkább szürkés árnyalat, fakó kék, a szél kicsit erősebben kezdett fújni, de a nap még nem hagyta magát. Egy hatalmas fehér felhő a tízemeletes házak között kezdte gyűjteni erejét. Az emberi képzelet Poszeidon hatalmas háromágú szigonyát fedezi fel benne. A tenger görög mitológiában ismert istene az égre költözött.
|
Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.
|