Megállunk még egy percre.
Indulnunk kell, vissza Budapestre,
de mielőtt a balkon ajtaját bezárjuk,
és kallantyúját betörésmentesre csavarjuk,
még bögrénkből az utolsó csepp kávét kiisszuk.
Aztán egyszerre nézünk bögrénk hűlt helyére,
az asztalra, a viaszosvászonra,
rajta a világítótoronyra.

Írnom kell a hajszálamról,
a fejemről lehullottról,
hogy hogyan lett belőle
előbb megsértődés,
majd hogyan lett mégis
édes kedves emlék.

Nem is olyan régen,
egy vendég volt nálam,
ki elidőzött hosszan
a fürdőszobámban,
ahonnan kijőve, odavetette:
„- A mosdókagyló a hajaddal van tele!”

azt a gyönge mát,
ami mégis jut nekünk
öleld magadhoz

fáj a magány, ha
emléksebek szakadnak,
tartsd a Fény felé

Szeretet Fénye
gyógyír és melegség,
többé már ne fázz

mert a Szeretet
ragyog, nem illúzió,
híd, lelkek között

TM

Levelet írtam az angyaloknak,
gömbölyű betűim sorban elgurultak,
hajasbabát kértem, pislogót,
hogy fésülgethessem, énekeljek neki altatót.

Kilépek a templom kapuján,
arcul csap december hidege,
fényekkel úszik elém a táj,
közeleg karácsony ünnepe.

Ha itt lennél, melengetnél,
szívedhez bújtatnád fagyos kezemet,
nyakamba lázat lehelnél,
mosolyognánk, mint a gyerekek.

2024. december 8.

TM

A boldogság a lélek szerelme.
Életöröm, szárnyalás, szárnyak nélkül,
amikor a szeretet melléd ül,
amikor a pillanat dédelget,
amikor keringőt táncol a lelked,
amikor egy belső hang átölelve becéz,
amikor szívedet simogatja egy láthatatlan kéz.
Amikor az égre nézel és érzed, hogy Isten rád visszanéz.

2024. november 11.

Hogy halmozottan fájjon az élet,
és mégis megmaradjak szeretetben, Uram,
megpróbálsz engem, Istenem.

*

Oly ritka a csend,
az a puha, rezzenés nélküli,
suhanó, néma pillanat,
amiről nem szólnak szavak,
csak a szíved dúdolja, zümmögi,
mert valahol, nagyon mélyen
bennünk lakik a csend hangja.

Magam keresve kérdem,
ki vagyok én, hol van a helyem?
Tükörbe nézve, egy arc.
Benne, ha nem mozdulok is,
él szemem.
Íriszén hol öröm, hol félelem.
Hetvenöt év, ez már történelem.

*

Ma régi levelek kerültek kezembe.
Szüleimhez szólók, és testvéreimnek.
Kicsi gyermek voltam, még alig tizenegy,
amikor elkezdtem írogatni őket.

Isten házának kertjében

2024. november 5.

TM

Azon a napon nincs benned
szándék, sem elhatározás,

2023. október 29.

TM

A huszonegyedik század első negyedén,
egy kora nyári nap hűvös estéjén,
nyakamba veszem fotóappáratom,
bár igencsak esőre áll,
útra kelek,
és mint minden alkalommal,
a csodát várom.

Hogy szerettünk volna
mindent együtt egy életen át,
átfogva egymás derekát,
együtt állni az élet viharát,
kapaszkodva a Föld porába,
míg árad ránk Isten áldása.

Inni, amit az ég ad,
eljuttatni minden ágba,
hogy éljen és viruljon az élet,
felnevelni a következő nemzedéket.

Én azt gondoltam, hogy szép szavak csak a versben élnek.
De amikor hozzám szóltál, sorra feléledtek.
Mit leírtam képzeletből, szinte lélegeznek,
most szívedből a szívembe, vissza-visszatérnek.
Egyetlen vagy, ki szavaimnak illatát is érzed,
és beszél hozzám tekinteted, minden érintésed.

2024. október 24.

TM

A fák között, a rét fölött,
elmélázva ül a köd,
fején sapka, nyakában sál,
ébresztgeti a napsugár.

Vonattal vágtat a száguldás,
ablakán benéz a suhanás.
Tarlók hátán varjúcsapat,
csigát keres, bogarakat.

Halkan mondod, tekinteted harmatos,
 - Boldog leszek, ha egy reggelen
hajadat kócosan láthatom,
homlokodon a hajnal fénye felragyog,
szemed körül még álmod kóborol,
ébredeznek gödröcskéid arcodon,
lassan átölel majd két szerető karod.

Kócosan ébredtem.
Álmomban körhintán ültem,
Te ott voltál velem.
Alattunk pörgött a világ,
Senki sem figyelt ránk.
A tavaszi kék égbe beleolvadtunk,
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk.
Kócos hajamba belekapott,
Szorosabban ölelt karod.
A többire nem emlékszem,
Fölébredtem.

TM

Minden reggel ideszáll
és hangosan kiabál.
Tán a párját hívja egyre
kőrisfámra, reggelire.

Megérkezik Őnagysága,
ketten vigyáznak a fára,
kőrisfának termésére,
más azt onnan el ne vigye.

Így megy ez már évek óta,
ugyanez a rekedt nóta,
cinkék, rigók messze szállnak,
hajladoznak könnyű ágak.