Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.

Tudod, nem írtam még a puszikról,
mikor arcod, arcom előtt táncolt,
és kerested azt a pontot,
amelyik még nem kapott bókot,
mert amikor te rám néztél,
minden porcikámat mókásan becéztél,
szemembe gyémántcsillagot meséltél,
arcom gödreibe fülig szerelmes lettél,
fürtjeim halk sóhajoddal érintetted, lágyan,

Mindig mondtad: - „Mutassunk példát!”

Megszokott utamat járom, szakad a hó.
Mégis szívemben napsütés, ragyogó.

Látom a túloldalon a kicsi üzletet,
hol nem is oly rég,
egy forró nyári hétköznapon,
délelőtt volt, vagy talán dél,
szemünkbe csillámport szórt a jókedv,
és te oly boldogan nevettél.

Felettem fellegek, azt írod, nem kellek.
Induljak el egy hosszú úton, nélküled?
Mennyi szép hónap áll mögöttünk,
nem is oly rég még a tóban fürödtünk,
örök szerelmet ígértél, megfőztél.
És most csak azért, mert kifestettem a körmömet,
képes voltál utcára tenni engem és a bőröndömet.
Az is lehet, hogy esni fog,
kéne esernyő, és egy vándorbot.

Dél-Budai estikék égen,
a házak fölötti ösvényen,
dalolva sétált a Hold.
Vénusz fénye kedvesen
mellette ragyogott.

Vonzotta szemem ez a szép páros,
érezte szívem, már nem magányos,
mert ki e két lámpást az égre helyezte,
annak szíve mindig szeretettel telve.

Napjaim egy másik csendben élnek,
itt már várakozás az élet,
elnémul minden gondolat.
Szívdobbanásom hallom csak.
Befelé nézek, nagyon mélyre,
mégis fellátok, fel, a magas égre.

Ott várnak ők, az angyalok.
Mellettük mind, kik szerettek,
úgy lennék már veletek!
Vajon mire szán még engem a földi lét,
Hol fény ölel itt, hol a sötét.

Amikor a tó vizéből
feléd integetnek a csillagok,
és a szíved mélyén
egy apró nap felragyog,
az a csend,
amit akkor hallasz,
én vagyok.

Velem vagy reggelente,
könnyben fürdő arcomon,
a némán folyó, szerteágazó

szerelempatakon, és partjain,

a szavaid gyöngyéből kikelő,
égszínkék virágokon.

Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?

Képkeretet válogattam,
közben titkon Rád gondoltam.
Évikével nézegettük,
rakosgattuk, illesztgettük
képeimhez a keretet.
 - Vajon, melyikben a legszebb?
És mert hasonló ízlésünk,
összeakadt pillantásunk,
a legjobbra rátaláltunk,
jót nevettünk, szívünk örült,
következő képem sorra került.

Gross Arnold, a kedves grafikus,
kinek képein minden apró,
emberek, madarak, kiskutyus,
nem gondolta, nem is sejtette,
hogy kávézó lesz közelemben,
találkozás a legszebb szerelemben,
és titkos jelszónk, keresztneve.

Előttem egy üveg pezsgő,
nincs lehűtve, nincs értelme.
Tőled kaptam, nincs sok éve.
Együtt vártunk alkalomra.

Messze nézek, elmerengve.
 - Van szilveszter a mennyekbe’?

Sós a könnyem, marja szemem.
Ilyen az örök szerelem?

2024. december 31.

TM

Huncut vagy, mondtad huncutul,
szemünkben zöld manók kacagtak,
és egy apró róka égszín madarat kergetett.
Kavartad kávémat, habját kóstolgattuk,
vállamon egy puszid mosolyomban fürdött.
És a konyhaszekrényben,
a mindent értő csendben,
két kicsi csésze felnevetett.

2024. december 30.

TM

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram!

Szeretném boldoggá tenni az embereket!
Egyedül nem megy, csak Veled!
Járd át gondolataimat, szívemet!
Átengedem magamon Fényedet.

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm Uram, egyszerű,
gyermeki hitemet.

Rejtem titkomat előled,
Éjjel hiába keresed.
Megbújik szívemben, alszik.
Pecsétet teszek ajkamra,
Ha ébredek.

…………….

Gondolatok mögé bújik,
És míg ezer szóvirág nyílik,
szívembe rejtem csendesen,
bezárom,
és kulcsát titkos-zsebembe elteszem.

…………….

Egy titkos, szép világ
(Enikő – szócseppek)

Átlesek a kulcslyukon,
         könny folyik az arcodon.
Átlesek a kulcslyukon,
         lelkedben mély fájdalom.
Átlesek a kulcslyukon,
         sóhajod száll az Égre.
Átlesek a kulcslyukon,
         kicsalnának a fényre.

Megállunk még egy percre.
Indulnunk kell, vissza Budapestre,
de mielőtt a balkon ajtaját bezárjuk,
és kallantyúját betörésmentesre csavarjuk,
még bögrénkből az utolsó csepp kávét kiisszuk.
Aztán egyszerre nézünk bögrénk hűlt helyére,
az asztalra, a viaszosvászonra,
rajta a világítótoronyra.

Írnom kell a hajszálamról,
a fejemről lehullottról,
hogy hogyan lett belőle
előbb megsértődés,
majd hogyan lett mégis
édes kedves emlék.

Nem is olyan régen,
egy vendég volt nálam,
ki elidőzött hosszan
a fürdőszobámban,
ahonnan kijőve, odavetette:
„- A mosdókagyló a hajaddal van tele!”

azt a gyönge mát,
ami mégis jut nekünk
öleld magadhoz

fáj a magány, ha
emléksebek szakadnak,
tartsd a Fény felé

Szeretet Fénye
gyógyír és melegség,
többé már ne fázz

mert a Szeretet
ragyog, nem illúzió,
híd, lelkek között

TM