Vékonyra fonnyad a hold,
magába mélyed az értelem,
megszépül minden mi múlt,
dérfátyol mereng a jelenen.

Maszk mögött szorong a fény,
szürkeség virrad a tereken,
közelebb nyomul a fagy,
zsibbadtság úszik az ereken.

Aprókat rezdül a hang,
felröppen-lehullik csendesen,
levegőt sóhajt a szó,
hópehely olvad a szemeken.

Szeretem az egyszerű csendet.
A békét, az ölelést. A kozmikus rendet,
A csillagok fényét, ha az égboltra nézek,
A virágon zümmögő tarka kis méhet… hisz’
Életről, lélekről, szívről mesélnek.

Magam vagyok az ellentmondás.
A szabálykövetés és a lázadás.
Szabadságvágy és szolgaság
egyként jelen van bennem.
Egyszerre vonz és taszít el messze 
a jövőm és az ismeretlen.
Élet és halál, halál és élet
körülöttem kering,
s ha titkokról kérdve az ég felé nézek,
az isten türelemre int.
Jobb kezével megáld, míg

Ma úgy húz, húz a mély,
a hold nélküli puszta éj,
a sűrű, tömör massza,
rám zuhan, lenyom és nem ereszt vissza...
A tegnap fénye mára itt hagyott
- tudom, túl elfoglaltak az angyalok -,
Csak húz, húz a mély és hideg,
Sűrű, masszív matéria, minek
Kapkodnék, küzdenék ellene,
Bénít a sötétség iszap-jellege,

Sírok közt sétál a Szeretet,
Meghitt csend kíséri lépteit,
Őszi avar édes illata
Övezi körbe emlékeit.

Csillogó mécsesek táncai
A Mindenség áldott tenyerén
Repítik lelkét a fényen át,
Tegnap a holnappal összeér.

Álomra öleli végtelen,
Hajdanvolt-hajdanlesz önmagát,
S világra árasztja szüntelen
Az öröklét aranyló sugarát.

Most is hallom szívből jövő
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm 
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!

Most is látom fekete meggy-szemeid
Huncutul ragyogó tekintetét,
Amint gyönyörű csillagszórókként
Öntik ránk szíved éltető tüzét!

Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
 
Uránosz rosszkedvét már rég nem palástolja,
Vastagon rejti arcát borús takarója.
Sűrű maszkja mögül nem hallatszik ki hangja,
S az emberről szőtt álmát egyre csak siratja.
 

Fátyol mögött mereng a Hold,
Félrevonulva szemérmesen,
Nem érdekli most a földi gond,
Nem kacsint le ránk kedélyesen.

Elmém, mint háborgó tenger tereli,
Dobálja a hánykódó félszavakat,
Messzire hajítja, a partra veti
A viharként érkező mondatokat.

Hosszúra nyúlnak a hűvös éjszakák,
Nehezen ébred a kedvetlen hajnal,

Olyan érzés néha
Mintha nem is lennék
Csak megsárguló lapon
Halványuló emlék

Olyan érzés néha
Mintha felébrednék
A fent ragyogó napba
Aranyszínné égnék

Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,

Mi ez a zaj, ami
Mint otromba fal,
Állandóan körbevesz,

Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek,

Emlékek tüzében minden elég,
Te mégis fennmaradsz, mint menedék

Te és én, két külön világegyetem.
Megtettünk mindent, hogy a kettő egy legyen?
Nevettünk, bíztunk, dühöngtünk és sírtunk,
Szerelmes vagy vádló leveleket írtunk,
Százszor is feladtuk, s elkezdtük újra,
Mégsem jutottunk a határon túlra,
Amely világainkat elválasztja,
Ámbár képzeletünket elárasztja

Olyan vagy, mint a Nap,
Rám csakis fényt sugárzol,
Ha feldúl bánat vagy harag,

Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,