Számon kérni hogyan lehet,
attól ki utat tévesztett,
törékeny ágat avar fedi,
lépésed roppanva töri.

Ám ha alatta ott a gödör,
a séta már nem lesz gyönyör,
fonákja ez minden útnak,
majd hátad mögött összesúgnak.

Pecsétet ütnek naplódba,
vagy bujkálhatsz néha bozótba,
Nem kell, minek mentegetőzni,
az úton, fájdalmas menni.

Ne feledd honnan jöttél,
kit imádtál gyötörtél,
vagy dühödten félrelöktél.

Ne feledd számon kérnek,
vége lesz az őrjöngésnek,
akkor már nem védenek.

Intelmek nem hatottak,
érted nem fáradoztak,
mellőled eltakarodtak.

Egyedülléted a jutalom,
mit elértél az utadon,
hánykolódhatsz tutajon.

Mily aljas gazember, elárulja nemzetét,
trikolór helyett imádja szivárvány színét,
igen nagyon szép a tarka és színes világ,
millió kis kérész, mint hullótiszavirág.

De a Nemzet nagybetűsen egy népet jelent,
sosem a mindig mosdatott örök szerecsent,
sosem higgyünk nekik, a mindig tagadóknak,
de azoknak sem, az örökös jajgatóknak.

Hol az igazi nyár, mely nyár volt,
az idei eddig tintafolt,
hideg van és csak esik, esik,
a fűtés is bekéredzkedik.

Titokban arra vártam,
hogy egyszer megismerjelek,
oly kedvesen írtál hozzám,
verseim miként tetszenek.

Ha véget ér egy álom,
túl a látóhatáron,
rúdját göncölt szekérnek,
átadom gyógyszerésznek.

Szekeret ők kormányozzák,
és az adott tabletták,
meddig lehet így élni,
addig míg tudsz röhögcsélni.

Kezeden lábadon bilincs,
szíved nyitja aranykilincs,
lesz kinek ráfáj a foga,
hogy a kilincset ellopja.

Akkor épp búcsú volt és vasárnap,
ez lett nekem igazi apanap,
nem volt szokásba róla nem hallottam,
csak azt, kislány lett mondták telefonban.

Hát így lett búcsúfia helyett búcsúlánya,
készültünk a vasárnapi lakomára,
bővült a család, de bánat sem kerülte,
nagypapát és apát egymásután vesztette.

( Dráva-völgye )

Lankák és dombok, vadregényes táján,
megcsillan a szemem, az öreg Dráván,
csobbanunk vizedben, fényben te fürdesz,
csodállak akkor is, ha partokat döngetsz.

Régi ház kukacvirágos udvarán,
egy kisfiú könnyes szemmel áll,
már nem találja veszett játékait,
a kalitka is üres, kirepült a madár.

Mikor az esti szürkület
Nyugatnak horizontjába
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta
A ragyogó sok pici csillagot.

Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.

Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.

Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.

Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Kedves tanító Néni
Önnek írok most levelet,
valamikor hajdan,
Dombováron született.

Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged, hogy vigyázod,
áll- e még a szőlődben a lak?