Hetven felett, lám csuklik a gondolat,
már szú eszi öregedő csontodat,
jót kívánok, de romlik a szerkezet,
nem segíthet rajta a szakszervezet.

Szemed előtt már a kis pókháló feszül,
női aktok láttán csak gondolat hevül,
kezed néha remeg, egyensúlyod billen,
nadrágszáradra slagod nehogy vizeljen.

Vasárnap volt dél, asztal megterítve,
bennem izgalom, egész testem megfeszítve,
míves szép tálban, gőzölgő húsleves,
külön tálon, főt hús velős csont, zöldséges.

Ez volt szokásba, ahova meghívtak,
míg kint, az eső csapjai megnyíltak,
itt bent kellemes meleg, asztalhoz ültünk, 
a feltálalt ételt, imával köszöntük.

Mosolyog rád a reggel,
tavaszi fák sok rüggyel,
barka pamacsa nevet,
hallgasd szívverésemet.

Ahogy adom a csokrot,
egy színes virágbokrot,
köszöntésem nőnapra,
amit írok papírra.

Lányok, anyák, ti kedvesek,
cudar az élet nélkületek,
sosem létezhet, csak veletek,
mindig boldogok legyetek.

Úttalan utakon, mindenhol zárt kapuk,
vajon mögöttük milyen az udvaruk,
csak egy helyre most kíváncsi lennék,
ahova én mindig visszamehetnék.

Ahogy most látna engem a jó Anyám,
de sajnos, ott van az élet túloldalán,
versem tán kulcsa lesz időkapunak,
evvel üzenek apunak, anyunak.

             8. ének

Színesebb lett menynek, láthatatlan országa,
nem érvényesül itt ördögnek gonoszsága,
képzelet kevés, tudat véges, odáig nem ér,
hogy milyen lehet, csodás mennyei játszótér.

              7. ének

Május most is, a szerelem hónapja,
meleg a virsli, hideg a sörhabja,
simogató szellő, finom női kezek,
szirupos szavaktól őrizkedjetek.

Majálisra csábítanak zöldellő rétek,
kivillannak formás kis női térdek,
huncuttól mosolyogsz, leterített pléden,
körbenézel itt, olyan mint az éden.

Röpködő madarat keresd fenn a légben,
hozzád térek drágám egy holdfényes éjben,
fentről rád látok, majd keresem kis házad,
mágnesként vonz hozzád lángoló imádat.

Ott Kis-Duna mellett, ősi-folyó ágai ölelnek,
szerelmem várj rám, amit "Öreg-Halásznak"neveznek,
nádfedeles csárdájában, mesélsz csodákat,
majd utána kézen fogva járjuk az utcákat.

A bánat könnyel küszködik,
míg a szépség büszkélkedik,
de csak addig sikerülhet,
amíg a szépség épp lehet.

Ha ránccal szabdalt összetört,
vagy bánattól mindig gyötört,
hol van már bájos szép arca,
egyre sűrűbb a kudarca.

Barázdát szánt idő kerék,
a korra nincsen menedék,
tó iszapba ágyazódik,
vagy a napon aszalódik.

            6. ének.

Városunkban lesz majd egy park,
pódiummal, ott felléphet a kvark,
hallgatói lesznek fák, a bokrok,
vagy a rólad sosem készült márványszobrok.

Vagy ott lesznek, a fül nélküli emberek,
sötét szemüveggel, néma tanítómesterek,
forgatag zaja elnyomja hangodat,
kik ítélik alkotásodat, szavadat.

Tartalmatlan kósza szavak,
olyan sincs mint kihányt salak,
pedig mindig volt egy álmom,
veled majd ezt együtt látom.

Ecsetelem terveimet,
cseverészek én ott veled,
így megismered álmaimat,
s mi gond nyomja vállaimat.

             5. ének

Várakozni folyton újra és újra,
hogy rossz után, fordul a kocka jobbra,
igen a remény útja végtelen lehet,
de közbe bírni kell az ütéseket.

Van egy hely, ahol mindig folyik az ásás,
ahol sosem marad abba, a lelki fájás.
ott a homokdomb, hol csontok pihennek,
az élők, legalább évente kimennek.

             4.ének

Új napra ébred, gyötört test hívő lélek,
oly jó lesz, ha vége a morcos télnek,
szürkeségből, majd kirobban az élet,
tán betölti szívünket boldogságérzet.

Erdőt jártam, a tüzelőt gyűjtöttem,
gombát és a szedret örömmel szedtem,
drótszamár segítette utam járását,
erdőknek köszönöm patronálását.

          3.-ének

Éjszakai sétán, csak a csillagok,
ők most, sötétet vigyázó silbakok,
Hold lámpásunk tölti a pihenését,
nem világítja, utamnak szegélyét.

Bagoly huhog, ott a kastély romokon,
nótaszó hangzik zátonyi dombokon,
rigóci-szőlőben kint van a barátom,
szalonnát sütöget a kis parázson.

Fehér szín sok árnyalata,
téli képnek áradata,
jéggel fedett patak tükre,
festőnek az ecsetjére.

Jéggé fagyott a kanális,
messzi van még a majális,
erdőfái meszelt szépség,
fenn az égbolt azúrkékség.

Vágyok meleg ölelésre,
hosszan tartó szeretetre,
szavaimmal gondoználak,
csókjaidra szomjaználak.

             2.ének

Hódok rágta fák, szélben sírva nyögtek,
mond ilyenkor miért némák a zöldek,
parti fák panaszát, Drávába rejti,
évszázad könnyeit úgyis felejti.

Károgva repülnek fekete kányák,
őszi vetéseket sűrűn dézsmálják,
a tél pőrén hagyta rétet és mezőt,
nem terített rá fehéres lepedőt.

/részlet/

Kék égbolton szél gereblyéz felhőket,
míg lenn a földön a fűzfavesszőket,
barka bársonyos bolyhú mosollyal hív,
most látom, mező rét mily dekoratív.

Február felvesz néha fehér subát,
kandallóba pöccint lángoló gyufát,
fellobbanóláng fényjátékot játszik,
ám a tavasz még erőtlenül mászik.

Szívedben szívem,
így érzed dobbanását,