Vasketrecét az élet rám zárta,
túl a rácson karod felém tárva,
távolról úgy hívogat egy hárfa,
udvaron ugyan zöldell már nyárfa.

Kedvesem csak annyit kérek tőled 
szóljon hozzám gyönyörű éneked,
szerelmed így tépi a bilincset,
amit rám rakott irigység gyűlölet.

Csillag született ott -
fenn a fekete kárpiton,
de hozzá sosem érhetsz,
túl van minden vágyadon.

De a méhek ott lehetnek
minden általuk kedvelt virágon,
gátlástalanul te sosem lehetsz,
nem léphetsz túl az álmodon.

A magyar Mózes; híres Álmos vezér,
vele érkezett ide a diadalszekér,
Pannóniát újra birtokba vette,
őt a fia Árpád vezér kísérte.

Sámándoboktól hangos a Kárpát medence,
Táltosok fohásza füsttel száll a légbe,
lassan a keresztek is előkerültek,
a monda szerint voltak szembeszegültek.

Indákat fon rám az élet fonala,
olykor szorosat, vagy lazábbat,
nem mindegy hova tekeredik,
kezet, vagy szívet szoríthat.

Az elmúlt évek gyökerekké váltak,
segítségükkel kapaszkodok a létbe,
majd épülnek rám gondok, vágyak,
mint évgyűrűk fáknak törzsébe.

Nem mozdul a víztükör, pihen a csónak,
pihenőt vezényeltek a halastónak,
tekintetem mereven csodál itt mindent,
vizet, bokrokat, fákat a teremtő Istent.

Vágyaknak boldogsága, csobban szívemben,
gyönyörködni így tudok e pasztellszínekben,
szavakkal festem le, ezt a képeslapot,
nélküled töltöttem itt tizenhárom napot.

Csodálatos volt a régi, kézi aratás,
estére fáradt marokszedő és a kaszás,
pirkadattól napnyugtáig folyt a munka,
ehhez kellett kenyér, szalonna, pálinka.

Délután a napsugár is görbén nézett,
hiába tüzel, szorgosan vágják a rendet,
kíméletlenül szúrt tarló női lábat,
esti harmat vigasztalta az asszonykákat.

Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek!

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
Próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Ön nagyon csinos kedvesem, 
ott nem messze üldögélt tőlem,
hát bátorságomat összeszedtem,
majd félénken táncra kértem.

Elnéztem formás, női lábát,
amit piros cipőivel mutatott,
de csak néztem a frizuráját,
melyben kötött piros szalagot,
míg rám édesen mosolygott.

Markomba tartom az órát az időt,
mégsem érem utol a fáklyavivőt,
nem záródó ujjaimból átfolynak a percek,
fogaskerekek szakadatlan ciripelnek.

Őrlődök percek másodpercek között,
míg mellettem az idő eldöcögött,
szép arcodon rejtett barázdát szántott,
sok-sok terv és gondolat tovaszállott.

NEM FELET MEG...

Ó - hányszor dobták vissza verseim,
galibát okoztak mások érzékszervein,
nem sértegettem írásaimba senkit,
csak leírtam az igazat a valódit.

Nem igaz, hogy a világ csak bűnös fészek,
csak a hőbörgők lehetnek, bátrak merészek,
valóság talaját sokszor nehéz látni,
sosem kell a regnáló hatalmat imádni.

AHOL SZÜLETTEM

Hol zátonyi homokdombok Drávába érnek,
Középrigóci erdők büszkén ott őrködnek,
Alázattal hajolnak fűzágak a vízbe,
Hagyom szemeimet ebben gyönyörködve.

Míg gondolatom emlékeimmel játszik,
Addig lábaim elértek a kőgátig,
Egy séta e háborítatlan vidéken,
Drávának sellőjét ide megidézem.

Piknikre hívtalak, látom el is jöttél,
Napernyőd kezedben, gondolom nem szöktél,
Megbocsáss de én egy kicsit most kések,
Nem tudok ellenállni, a távoli képnek.
Ennek a gyönyörű vadvirágos rétnek,
De nem, téged egy festő ki ide álmodott,
Velem meg az élet így tréfálkozott,
Sajnálom nagyon, hogy ilyen buta voltam,

Van kicsi városnak utcasarki ház,
Benne lakik az őszhajú mikulás,
Ő nem kéményen csatornán mászik,
Mások hátára spontán  kapaszkodik.
Így jut be a kiválasztott házba,
Balszerencséjére épp diliházba,
Majd azt hiszi, hogy nagy fogást csinált,
Ő nem hozott, csak szedi össze ajándékát,
Ám csalódása eléri tetőpontját,

De hát mi ez a nagy felháborodás,
Hogy a vers úgy ömlik mint az áradás,
Inkább ez, mint gyűlölet utálkozás,
Avagy az sok örökös gyalázkodás.
Szabjuk meg szélnek, ne okozzon vihart,
Ne tépjen tetőt, ne legyen fa kicsavart,
De szódarálót, azt le kéne állítani,
Mert a sok maszlagtól kezdünk ásítani.
Szabjad meg a Napnak, mikor hogyan süssön,

Látom, ostobák -
mekkora a dühötök,
szavaimat tépitek -
hátamba döftök.

De szilárdan állok
sziklának tetején,
ahol épp taposok
álnok kígyó fején.

Alattam sakál bömböl,
fájnak neki szavaim,
pofon helyett odavágom
ostorozó mondataim.

Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.

Te voltál az utolsó boldog emlékem,
mely az is eltűnt idő végtelenjében,
csak egy halovány ködös kép maradt,
ami ajkadról ajkamba beleszakadt.

Ott az árnyak vezette ligetes úton,
mindketten fent voltunk a csúcson,
ajkaidból forróvágy ömlött belém,
igen nekem voltál álomköltemény.

Nagy senki vagyok, a senkik között,
de mindig volt, ki pofámba öklözött,
vagy gúnyosan szemembe röhögött,
olykor csúfondárosan röfögött.

Ó, hogy kitalálták a csodás mesét,
Alibabát és negyven segédjét,
mind sorba állították a negyvenet,
hogy döntsék romba minden tervemet.