Elég messze volt az iskola,
szép volt a vénasszonyok nyara,
ide akkor csak fiúk jártak,
nagy létszáma volt az osztálynak.

Szokásos sorakozó, torna,
most nincs vezényszó, elmaradva,
nem jöttek órára tanárok,
szaporodtak kisurranások.

Mi mindig a feltámadást várjuk,
mikor magunknak ássuk az árkot,
tizennyolcban vörös lett a város,
templom pusztult, zászló szivárványos.

Volt egy város kit tetemre hívtak,
lett ország, mit barakkokba nyomtak,
ám elég lett, vörös csillag porba,
békés tüntetés fulladt horrorba.

Ugatunk, ugatunk, mind a kutyám,
de az nem hamisan, nem is mulyán,
igaz nem politikus, házőrző,
az eltartóját mindig ismerő.

Sorsot húzott a rohanó idő,
de a magyar nem áthelyezhető,
itt maradunk, hát csak ugassanak,
hisz kutyánk így őrzi házainkat.

Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó a napotok.

Erős széllel jött újra a vihar,
termetes felhőkből esőt facsar,
esőcsatorna szüntelen dorombol,
ahogy esővizet belőle toloncol.

Fényes csillagok, nem nekem ragyognak,
írásaim nem tetszettek zsűritagoknak,
pusztába kiáltott lett minden szavam,
mit ültettem búzát az is kalásztalan.

Rosszul navigáltam, szavaim szúrtak,
hibás akkordot pendítettem húrnak,
sokszor nyugvónapot kelőnek néztem,
mondták, ezért nem ragyoghatsz fényében.

Fokhagymát szegeztem ajtó tokjára,
így fittyet hányok boszorkány dogmára,
éjjelente sikítva repkedhetnek,
frászt hozva az ijedős gyengébbeknek.

Vessző seprűket nem győzöm pótolni,
hagyott italukba nem merek kóstolni,
pálinkát isznak, nem is akármilyent,
elsőrangú gyümölcsöt, dióval kevert.

Szúr a szívem és fájdogál a lelkem,
nagyon bánthat ám most valami engem,
de könnyeket még más arcáról törlöm,
már ritkábban szorul össze az öklöm.

Mérget, dühömet, lassan csillapítom,
de már nem tér vissza régi humorom,
üres az állomás, nem jár a vonat,
ránk húzta leplét, a kényszer alkonyat.

Egy csendes estén, alszik a kisváros,
éjszakai sétám oly méltóságos,
egy-két denevér halkan ha elsuhan,
szúnyog nem kímél, pimaszul belém mar.

Kevergő gondolatok zakatolnak,
augusztus, de már levelek hullnak,
gesztenye még nem pattog zöld burkából,
újhold kukucskálgat fáknak lombjából.

"Még élek és alkotok,
kik ismernek tudják,
hogy makacs vagyok."
         "
"Nyári estén kint,
nézem csillagokba tűnt
vesztett álmaim."
        "
"Írásaimmal
kitárom, a lelkemnek
érzékenységét."
     "
Még mindig csak keresem,
azt sok szép kis csodát,
mi színezi végtelennek útját.
      "

Füredi Anna bálon mosolygott a lány,
hölgyek között nála szebb, nem is volt talán,
loknis barna haján, a lakk sem csillogott, 
hosszú szempilláival félénken pislogott.

Medál lógott nyakában, karján karkötő,
táncra kérném, táncolna velem ez a Nő,
szólt a zene, hölgyeket táncra kérték fel,
de én mégsem táncolhatnék, sohasem önnel.

Nem láttok bele,
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.

Miért kísért mindig,
még a magas szirtig,
olvadtál volna belém,
mint álomköltemény.

Pusztaság egy paradicsom,
mi lelkedben fogalom,
sivár fagyos lehet,
hisz nem érted beszédemet.

Mennybe lépett a nagy mesélő,
hol suttog a hangosanbeszélő,
onnan tekint írásainkra,
emlékszik énekelt dalainkra.

"Somogyiban" láttam a szomorú hírt,
bennem döbbenet zuhant, mint kőszirt,
hisz tegnapelőtt még írtam neked,
majd gyászhírnél láttam arcképedet.

Hamu alatti zsarátnok néha felizzik,
öregember is alkothat néha valamit,
igaz kissé lassú már, mackó a járása,
ötletei még vannak, józan a látása.

Dalolnak a gépek, szíjács szanaszét reppen,
nyári meleget rakom befőttesüvegben,
szép alkotással újra díszítek egy utcát,
Isten áldásával dicsérjek hát napnyugtát.

Amit néha fájón takargat az ember,
az a múlt csonkja mint szúrófegyver,
emlékek tárházából ha kiszabadul,
szívet facsarva keserűségbe vadul.

Fiatalság lokalizálta a bántást,
esti mulatságban már jártam a csárdást,
így teltek az évek, sokasodó élmények,
felejthetetlen íze volt akkori kenyérnek.

Ott messze távol labancföldön,
rét az zöldebb, de pénz a börtön,
ó szabad Hazám, szabad fiad,
hát osztrákoknál leled álmaidat.

Nem baj, csak legyél nagyon boldog,
még ha vannak is benzinfoltok,
két mesterlevéllel büszkélkedhetsz,
a nagyvilágban járhatsz-kelhetsz.

Május van, állok lent a parton,
Dráva illata érinti arcom,
sebesen halad, ám a forgók,
hol itt, hol ott örökmozgók.

Sokáig nézed, érzed tömegét,
parti köveken hallod víznek dörejét,
szinte vonz, ölelné testem,
gondolom hogy, viszontszeressen.

De kopár most itt minden,
tejfölköd üli meg a tájat,
ácsorognak a lekopasztott fák,
egykedvűen, unottan bámulják,
ahogy kis patak csacsogva csörgedez
az olvadó jéghártyák alatt.

Utad során kísérnek álmok, 
de lesznek fontos állomások,
kereszteltek téged Laurának,
jelentése mint babérfának.

Legyen utad minél hosszabb,
ne legyen kikötője gondnak,
világ ma kínálja sok kincsét,
hogy milyen gazdag nem is hinnéd.