Ópium voltál te minden éjszakán,
olyankor tűzláng hasított a szobán,
belefeledkeztünk vágyak tengerébe,
éreztünk ott vagyunk Ámor tenyerébe.

Az élmények gyönyörű éveket véstek,
nem volt hiába a sok gyötrődésnek,
vázádban rózsák mindig virítottak,
míg tüskéi fogáskor bizony szúrtak.

Így merül belém az ősz ezer színpompája,
ahogy hullik rám a fák levett lombruhája,
zárjál karjaidba ott a parki fák alatt,
hol ruháddal együtt testem testedhez tapad.

Színes hullt lombokból vess puha ágyat,
vetkőzzük le gyorsan az álruhákat,
a valóság kövessen sosem az árnyad,
lelkedet szeretet járja ne a bűnbánat.

Áll még a ház, susognak ősfái a parknak,
ahonnan indult két gyermek, s maradt magyarnak,
áll még a ház, zárt udvarából hol a virág,
már két idősödő férfit körbefog álomvilág,
áll még a ház, kezeik között az érzésvilág.

Kezeim közt szétfolynak az órák,
eltékozolt perceit rám-szórták,
az idő múlik folytatom utamat,
örömmel nyugtázom a napsugarat.

Reggeli keléssel mondom az imám,
remélem így lesz napom is vidám,
sejtem azt is akadnak majd gondok,
bánatot haragot lelkembe nem hordok.

Átutazó vagy
velem együtt, értelmes
jeleket hagyok.

Ó - csak nem lázadsz te szennyvíz,
hisz a pocsolya is tisztább nálad, 
arra is képes, lehet állati itató,
sőt nevelhet benne békákat.

Ám a szennyvíz, méreggel teli fertő,
hiába tisztítás nincs benne varázserő,
de lázad és követel nevezzék őt víznek,
mert emberek sok mocskot belekevernek.

A holnapot alakítani csak szeretnéd,
ám nyugtával tudod meg annak sikerét,
holnap akkor is eljön ha nem is akarod,
akár megéled vagy sem a holnapot.

A nap végén mondj el majd egy imát,
pakold össze a tegnap holmiját,
fiatal vágj le lepedőakrobatikát,
de mint öreg győzd le a melankóliát.

Egy Füredi Anna bál, mit közelből láttam,
a szívkórház erkélyén szomorúan álltam,
hallottam a zeneszót, hiányzott a nótám,
gyönyörű lányt láttam Balatonnak partján.

De másnap is ott láttam, kikötő mólóján,
virágmintás napernyő volt kicsi kacsóján,
visszasétált a hintóhoz melyik őt várta,
dalolva visszhangzott utca mint dalárda.

Itt-ott mindig hunyorog kis fény,
közöttük kószál pár emberi lény,
majd gyűlik és nő az emberi tömeg,
virágokkal színesednek sírkövek.

Rokonok ismerősök sok jó barát,
már nem hallani egynek sem szavát,
mozgó lényük csillagokba költözött,
emlékük lángocskákat öltött.

Nyárfát az őszben ölelte,
borostyáninda levele,
ragaszkodik tapad hozzá,
mint gyermek anyai kebelre.

Őszi napforduló nyitott
a tájra hatalmas kapukat,
kezdi átszínezni fáknak
bokroknak ruházatukat.

Poharamban rubin piros
csillogó az a folyadék,
kóstolgatom ízlelgetem,
de nem leszek tőle potyadék.

Ott túl az álmok mezején,
hol a valóság kövezetén,
sokszor fájdalmas a menés,
ne legyen sosem csüggedés.

Gyönyörű rózsák ott nyílnak,
ám a tüskék bizony szúrnak,
szépség siker párja a kínnak,
mint folyón átívelő hídnak.

Nekem az ősz is szép tud lenni,
elég ha van benn borsószemnyi,
itt mindig másak színek virágok,
akadnak néha benn jégvirágok.

Lombot vesztett ágak mint karok,
fúvó szélben integető rabok,
nem nem ők már sosem szabadok,
törzshöz tartoznak mint tóhoz nádasok.

Fájó emlék marad mindig,
magyar szívet megérintik,
császárság a vérre vágyott,
sok kudarcért visszavágott.

Aradi vár vértöl ázott,
Haynau ott hadonászott,
azóta is gyásznak leple,
a városra van kivetve.

Épp sarjadó szabadságunk,
Habsburgoknak nagyon fájtunk,
sok gyásznap él legendánkban,
ez október hatodikában.

Csak annyit akarok,
hogy azt a keveset mi
még maradt, hagyd meg.
       "
Hosszú sorokban
követ mint árnyék, a sok
régi szenvedés.
     "
A kialvadt tűz,
hamuját mind itt hagyta,
nekem ez maradt.
     "
Ha rám vársz add fel,
a célt elvétettem, az
utam lenek megy.

Színes foltos lombszőnyegét,
terítette mint köpönyegét,
mesél az ősz tündérmesét,
megszülte leánygyermekét.

Anna lett a kislány neve,
pincékben most forr hegynek leve,
szerte szórta boldogságát,
köszöntötte mérleg havát.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.