Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt mutasd majd rá,
ott van hol Tejút kanyarog.

Nem számolom lépteimet,
de hozzád eljutok gyalog,
írok hozzád szóképeket,
így megtudod, imádód vagyok.

Emlékeznek ránk a padok,
váltakozva futnak évszakok,
bizony harmat dús hajnalok,
ott ajkadon nem fonnyadok.

Időzónák között hevernek az álmok,
sokszor bizony köztük ott botorkálok,
néha azonban arcomba csapkod ágbog,
vagy ölelő karokkal valaki átfog.

Balatonfüredi öböl felett sirályok,
oly aranylón hullámzó búzakalászok.
mint Balatonnak vizén a hullámok,
néha takarnak engem árnyas platánok.

Felvette hosszú avar palástját, 
a ráöltött fehér hógallérját,
minek nevezzem őt, a gyönyörű nőt,
tél Tündérnek, vagy tavaszra éhezőt,
ezt a kutyákat sétáltató hercegnőt,
hisz aggattam rá többféle jelzőt,
legendája bejárja mezőt, erdőt.

Két kezed mit adhat, csak nagyszerű mi lehet,
az mutatja meg igazi alkotóképességedet,
faekével lazítod a drága anyaföldet,
még is kaphatsz tőle ízes áldott kenyeret.

Ez olyan tudomány, mi nem tankönyvekből ered,
művészi érzék kell, s az alkotó két kezed,
itt lent Somogy-ország déli szegletében,
olyat mutatsz nekünk, gyönyörű képekben,
mi csak benned lehet, művész szellemében.

Ablakon kinézve, vakító napsugár,
ajtón kilépsz, jéghártya ott a pócsóján,
jó volna hinni, ám a látszat néha csal,
hátam mögött lehetne, néha őrangyal.

Mert szavak néha, korbácsütésként hatnak,
sokszor szomorú a vége a vidám dalnak,
nem a folyadékra, jó szóra szomjaznak,
szoríts helyet olykor a prédikáló papnak.

Látod-e ott, a mélység rejtett fényét,
szürkeség alatt, az élet aranykincsét,
hol az útnak végét, most sem fogod látni,
hisz vendégek vagyunk itt, ezt kéne belátni.

Most sem vagy egyedül, hű társad a kutya,
lehet nem  céltalanul, indultál egy útra,
a látszat ellenére, ez nem fekete fehér,
bizakodhatsz, hisz tarisznyádban ott a kenyér.

A szó csak egy kő,
vízbe dobva hullámot

Ha összefog a dínom meg a dánom,
lesz belőle mulatós dínomdánom,
farsangi kavalkádba jókedv veszik,
sok-sok táncos láb zenére éhezik.

Mulatós jókedvtől hangos az utca,
senki sem ismeri ki Eszti vagy Luca,
disznófejű lett kastélynak az ura,
ó, mily humorosra sikerült figura!

Ott bujkál napfénysugarán,
ágak között hullt lombalján,
feltűnik bárhol mosolya,
rügyet mutat a topolya.

Ez a fehér nyárfa erdő,
bent bujkál a szép szerető,
mosolya mint tavasz hozó,
vagyok én egy álmodozó.

Kérges szívbe melegséget,
sosem reménytelenséget,
biztató szép tekinteted,
várok rád ha még engeded.

Maskarába bújjunk vízkereszt után,
hogy ne ismerjen fel a saját kutyám,
kint a téren kezdjük, nagy tüzet rakunk,
egymás karjába belekapaszkodhatunk.

Vagy farsangi bálba, fényes táncterembe,
intarziaparkettás, freskókkal díszítve,
ruhakölteménnyel megadni a módját,
de csak ha megvan hozzá a gazdagság.

Fogtam egy ceruzát, hogy majd rajzolok,
helyette gondoltam inkább szavakat írok,
lehet megtudnálak rajzolni egyszer tégedet,
de inkább rímekbe rejtem beszélgetésünket.

Ne vigasztaljon, kinek gáncsolni volt kedve,
alattomosan figyel, összetekeredve,
csak arra vár, hogy újra belém marjon,
avagy egy gonosz csapdába belecsaljon.

Ajtó előtt hagyd kint a seprűdet,
dobd messzire el varázskesztyűdet,
házamba boszorka sohasem térhetsz,
megenyhül e szívem, nem remélhetsz.

Őszi padon bús
kis cinke, lakatlan lett
a boldog fészke.
Majd hó lepi be
a templom teret, ahol
harangszó csendít.
Egy üzenetet,
tedd tisztába lelkedet,
adj szeretetet.
Magányos szíved,
ott gondozásra talál,
csak imádkozzál.

Köszönöm a sorsnak, az új esztendőt,
Istenem neked, a békés új jövőt,
beléptem egy hosszú folyosóra,
oldalajtók nyílnak, néha színpadra.

Jobbra-balra ó melyiket nyissam,
kijutnék-e Ady után én is Párizsban,
de nem, oda most ne is kívánjak,
pokoltűzét küldték művészet templomának.

Volt csendes utcák, veszett romantikák,
novemberi őszbe öltözött banditák,
megtévesztve kószálnak még mosolyognak, 
ám mögöttük vadfellegek gomolyognak.

             elmondok mindennap 
                 Úrhoz egy imát,
                   védje napom
                      jó sorsát.

Ma csendben maradok,
ám holnap kurjantok,
óév tőled búcsúzok,
sok éve így bukdácsolok.

Így takarnak rám az évek
sok-sok réteg takarót,
nyitott szememmel nézek,
mégsem látom a holnapot.

Itt van pedig kertek alatt,
aztán napról napra csak dagad,
minden napból élmény fakad,
míg rám az évek súlya ragad.

Áruld el nekem most,volt kedvesem,
könny van e ott szemed sarkában,
mikor ezt a pár sort olvasod,
kit vádolsz ott a szalmavackában.

Hát volt előtted, kínálta magát,
sosem tagadta saját sarát,
nem volt merszed rávágjad magad,
így az sem ki téged megtagad.