- Ülök szomorúan a szobámban
Egyedül, némák a gondolatok
Virágszirmokat hullajt a szél
Hallgatom a zörgető szelet
Vajon mit regél?

Hogy hozza felénk vad fellegeket?
Törő, zúzó, fújó, zord hatalmát
Megrázza az eget, földet
S üli rajta tékozló diadalát

"Ma arra ébredtem", hogy eljött a vég,
arra, hogy "ne bénítson tovább a tél",
ne virrasszon újra a közöny nálam,
s ne nyomja annyi fájó év a vállam.

"Ma arra ébredtem", másképp kellene
életet lehelni gyenge testembe,
lelkem is elfáradt, várom az éjjelt,
várom a csendes, örök sötétséget.

Ha ébred a hajnali napsugár,
s csókot lehel az ébredező tájra,
melengető sugara körbe öleli a világot,
megnyugszik a test, a lélek,
s új életre kelnek a szunnyadó szenvedélyek.
Óh, tavaszi napsugár simogató sugara, virágszirmok,
duzzadó rügyek áldott illata,
ti adjátok vissza elcsüggedt napjaink varázsát,

Oly nehéz most bármit is írni,
hisz a szívünk száz sebből vérzik.
Elvesztettünk egy régi barátot,
ki közel állt hozzánk,
drága lelke már a mennybe szállt.
Oly nehéz szavakat találni,
szemünkből könny pereg,
lelkünk nem is hiszi,
hogy ez megtörténhetett.
Elszólított az Úr,
s menned kellett,
búcsúzni nem volt időd,

Bár nem találkoztam vele,
kedveltem verseit,
melyekben megírta
színes gondolatait.

Szívesen olvasgattam
komoly, szép dallamait,
megnyitotta előttünk
életének ablakait.

Elsárgulhat a papírlap,
sírján a virágok,
de emléke megmarad,
megőrzik az írások.

Ha a nap mosolyog,
megtelik a park,
ablakokon beragyog,
vidáman szól a dal.

Ha sírnak a fellegek,
kizöldül a rét,
búsak az emberek,
és kiürül a tér.

Ha szél fúj, tomboló,
és minden bezár,
nagy a vész, ostromló,
már a madár se jár.

Várom a virágillatos tavaszt,
mely fákon rügyeket fakaszt,
madaraktól boldog dallamokat,
a pirosra festő napsugarat.

Zöldellő réten a tücsökzenét,
bárányfelhők kék tengerét,
a májusban érő cseresznyét,
fecskefészekből a csicsergést.

romokban az erkölcs, haldoklik a morál
két mosoly közé ékelődik a halál
nappal is virrasztanak sápadt csillagok
sötétek és borúlátók a jóslatok

sivár a táj, a gyep szomjazva nyújtózik
gyenge szálai között a gaz burjánzik
menekülne, törne egyre magasabbra
de letapossa gyarló bakancsok talpa

Tavasz van, tavasz van
Virágszirmokat repít a szél
Méhzsongástól hangzik a lég
Gólyamadár is hazatért
Vidáman füttyent a rigó
Tavasz van, tavasz van, élni jó!

Tavasz van, felébredt álmából a természet
Madárdaltól boldog a lelked
Mert Isten megadta nekünk
Tavasztól boldog a lelkünk

Ha majd egyszer vörös rózsát küldenél nekem,
boldogság lepné el szorongó szívemet.
Nekem nyílna
a vörös szirma,
engem hozna tűzbe bódító illata.
Talán egyszer,
mint a mesében,
ezt is megérem,
s Te majd érzed, hallod
heves szívverésem.
Boldogság kapuját kitárom előtted,
mindent neked adok,
amire úgy vágytál, kedvesem.

Olyan vagyok, mint a szárnyaszegett madár,
menekülnék a semmibe,
de falaknak ütközök,
akármerre repülök.
Nincs itt, aki átöleljen,
nincs itt, aki szeressen,
így sorvadok el szép lassan,
s testem eggyé válik a természettel.
De még pislákol az alagút végén egy kis remény,
hogy kirepülök,
s enyém lesz a fény,
a mindenség.

Köröztek a városban,
hangosan károgtak,
ki tudja, honnét jöttek,
talán új hírt hoztak.

Leültek egy háztetőre,
nem tudni, mire vártak,
egyszer csak meggondolták,
felszálltak, továbbálltak.

Pár napra el is tűntek,
már épp hiányoztak,
majd újra hallottam,
hangosan kiáltoztak.

Híd a dicső múlt s jelen között
Piros, fehér, zöld zászlóba öltözött
Leng a zászló magasra emelve
Ki még nem látja, most észrevegye

Hömpölyög az ünneplő tömeg
Nekik a haza szó, az édesanya, s becsület
Most kell hazánkért újra kiállni
Most kell a békére igent mondani!