Elég nehéz ezt megérteni...! Reménykedni a holnapban,
hogy talán majd a holnap még hozhat vigaszt, 
és felüdít benne minden érzés és gondolat,
és csak jót ígérnek a csillagok,
és elénk tárulnak a jobbnál-jobb napok.
Vagy csak túl merev az ember,
miközben gyermekszívvel dobog,
de körülötte mégis oly hidegek a kezek, s némák a hétköznapok.

Mély völgyekben,
zöld dombokon,
folyók mellett
erdősorok,
erdők mélyén
hűs patakok,
patak partján
erdőlakók.

Avar alatt
hangyabolyok,
felettük meg
madárdalok,
hangjuk ékes,
csengő-bongó,
röppen, száll
a sárgarigó.

Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Gyorsröptű fecskemadár
Útra készül, elmúlt a nyár
Tanítgatja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Suhogva száll házak között
Fecskefészektől elköszönt
De az utat megjegyezte
Ha itt a tavasz, visszatér szülőföldre

Visszatér ő, azt ígéri
Nem mint ember barátai
Ő a fészkét ide építette
Az hazavárja mindörökre

Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.

Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Apró felhők gyülekeznek,
tömörülni igyekeznek,
mint a selyem, simogat a szél,
forró nyárban hűsítőt ígér.

Galamb száll az égen,
harang szól a szélben,
fekete tornyos fellegek,
távolról vihar közeleg.

Egy villám oly hirtelen,
beragyog mindent fényesen,
az időt villanás után mérem,
gyorsítom hamar a léptem.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?!
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?

Ott a nagy asztaloknál, mondjátok; elég!
Mikor a békekövetei foglalnak már helyet,
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet.

Veled vagyok,
veled élek,
veled kelek,
veled hálok,
veled dobban a szívem,
veled álmodom az életet.
Éjjelente itt vagy velem,
érzem, ahogy fogod a kezem,
érzem puha érintésed,
csókod ízét, az édeset.
Oly jó így hozzád bújni,
mindent, mindent elfeledni!
Veled vagyok,
veled élek,
ősz hajjal is

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs, ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás, ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Nem könnyű indulni,
ólomsúly a lábam,
visszahúz a földre,
oda, hol már jártam.

Tapostam már hóban,
izzadtam nyári napon,
a sarokig jutottam
viharos alkonyaton.

Évek hosszú során
voltam fényben, árnyban,
hagytam ott bánatom,
lábnyomom a sárban.

Forró az augusztusi nyár,
pedig volt eső már,
és mégis
sárgulnak, száradnak a levelek fán,
forró a lég,
reszket a forróságtól mind, aki él.
Ember, állat szenved,
úgy érzed, már nincs hová menned,
hová bújj,
a forró hőség mindenhova bejut.
Jó lenne víz közelében lenni, megfürödni,
arcunkról az izzadságcseppeket lemosni,

Minden éjjel téged várlak,
álmaimban mindig látlak!
Várlak téged minden éjjel,
betakarlak csillagfénnyel.
Libben a gyertya lángja,
szívünket hozza lázba.
Perzsel a szerelem lángja,
álmaink netovábbja,
szikra gyúlt, a láng már ég,
a szívünk egy csodás éjt remél.
Minden éjjel várok rád,
úgy bújnék már tehozzád,

Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad,
Szeretettel ölelted, mint barátodat.

Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Ó szerelem, szerelem,
átkozott gyötrelem.
Szerettem egy deli legényt
ifjúságom elején,
beleestem, mint nyúl a gödörbe,
de biz nem lett jó vége.
Forró csókok, édes ígéretek,
neki nem létezett olyan,
mit ne ígért volna meg,
s ráadásul csalfa volt,
több lánnyal randizott.
Hamar kiderült e csélcsap legényről,