Elődeink nagyjaink - ,
híres magyarjaink.

Nem tudom ma már kinek írjak,
gondolatokat kivel osszak.?

Édesanyám mindig mondta,
Fajkakas van udvaromban.
Nézd a tollát milyen fényes,
A tartása oly fenséges.

Nemes vére tarajában,
Vérvörös mint tűznek lángja.
Kemény csőre a fegyvere,
Nem áll ki senki ellene.

Sarkantyúja lába dísze,
Körme éles, élte kincse.
Tarka tolla színpompája,
Mint királynak a palástja.

Hajósok a tengeren,
hiányzik az otthon,
mikor csendes éjjelen,
holdfény ül víz fodron.

Halk hangot hoz a szellő,
mesés hangja vízbe csal,
csilingelő csengő,
gyönyörűség ez a dal.

Nem hiányzik már a part,
énekével elvarázsol,
mindörökre fogva tart,
érte te is elkárhozol.

Burokban élnek őrült gazdagságban,
fejük mélyen a homokba dugva,
elérhetetlenek a magasságban,
nyomorúságról semmit nem tudva.
Külön világukat boldogan élik,
úgysem számít, aki vagyontalan,
a többi szegény embert elítélik,
számukra úgyis csak haszontalan.
Kinek e világban vagyona nincs,
hiába menekülne, nincs hova,

Vers születik, netán nekrológot írok,
úgy is mint sok költő, vörösborban bízok,
nem írok olyant, hogy mosónő volt Anyám,
inkább azt, erre késztetett a magány.

Tán Marx remeteként barlangban, netán kunyhóban,
írta a "TŐKÉT", kérdezem én az én kuckómban,
múltamat nem hamisítottam, pőrén közlöm a tényeket,
egy fészekből, kakukktojásból nyertem létemet.

Fekete égboltról hullanak, Szent Lőrinc könnyei,
augusztus így kezd a nyártól, korán búcsúzni,
Perseidák ezek a hulló csillagok,
szerte szóródnak, mint éjszakát őrző silbakok.

Ha pirkadat reá kacsint,
harsány hangja hajnalt hasít.
Éles, nagy a terjedelme,
akárcsak a gerjedelme.

Tyúkudvarnak fejedelme
hatalmával el van telve.
Tyúkjai közt büszkén lépdel
határozott, gőgös képpel.

Háremének ő nagyura,
lábán sárga sarkantyúja.
Vörös taréj koronája,
messziről mindenki látja.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmaidat váltottam kezeimmel valóra,
mégis elmentél egy idegen hamis útra,
ó pedig mily édes nekünk ez az otthon,
minden szegletében veled voltam itthon.

Csáberő van delejező szemeidben,
gyönyörű szépség, az ismeretlenben,
nem tudom ki vagy, honnan léptél elém,
lettél nekem, egy szeretetsütemény.

Bennem egy óriás, ám sokszor törpe vagyok,
néha bénán lefagyok, máskor meg szárnyalok,
oda vágyik mindig lelkem, hol magyar a szó,
él vagy netán már nyugszik, az az édes anyó.

Üres a ház oly régóta,
vert falán lógó képek,
terítő még az asztalon,
rajta kanalak és kések.

Megkopott vágódeszka,
otthagyott száraz morzsák,
már nincsenek hangyák sem,
hogy sietve elhordják.

Sparhelt lába megroggyant,
fazékban egy pók lakik,
befőttek a kamrában,
egy üvegben apró kavics.

Elhervadt a rózsa 
lehulltak szirmai,
messze mentél kedves
nem tudtam búcsúzni.

Nem végleg mentél el
csupán kis időre,
soknak tűnt vágyaimnak
mire ölelhettelek keblemre.

Vonultak hónapokon éveken át,
megvívni egy harcot, egy bősz csatát,
szemtől szembe küzdöttek hősként bátran,
sokan haltak csúf halált csatában.

A királyért dicsőség küzdeni,
lábat, kart, egyebet elveszíteni.
Még nemességet, vagyont is szerzett,
ki a harctéren bőséggel vérzett.