Vibrál a távol nyár melegétől,
tarkállik a határ virág mezejétől,
pipacsmező oly vörösen izzik,
ég kékje pamacsokkal hozzáillik.

Hemperegnék rétnek illatozásában,
mint halacskák tó valóságában,
gyermek vagyok újra, játszadozó gyermek,
de már akkor utat találtam költészetnek.

Gyásznapok sokasodnak
Fájdalmak soha el nem múlnak
Emlékeid TRIANON nem fakulnak!

Csattan az ostor, levegőt hasítja
Fáj Trianon,utca visszhangozza
Hangos az utca, honnan jön ez a hang
Kiért szól megint búsan a harang

Hol voltál, mikor vágyak tépték lelkemet,
belsőtűz égette, nyughatatlan szívemet,
keresve kutatva jártam a világot,
napfényt nem láttam, csak gyertyavilágot.

Hátrahagytam fűrészt, fúrót, gyalut,
nyugdíjaztam az öreg gyalupadot,
ó Istenem mily káosz vett körbe,
több bánat mint örömkönny a szemgödörbe.

Nem maradt más csak a beton,
bombával döntötték romba,
kihalt tájon már nincs élet,
csak a falak fura tornya.

Rejtőzködőket keresnek,
akik féltve az életük,
tán föld alá bújtak tudván,
helikopter köröz felettük.

Mit gondolt, ki parancsot adott,
katonásdit akart játszani,
a világot lerombolni,
és mindent elpusztítani?

Egyik nap csak telik a másik után,
a kerekek futnak az ismert utakon,
kövérre hízik monoton-pirulán
a lelkeket fojtó, néma unalom.
 
Napszemüveg mögé csendben elbújva,
 - már a kávé is kihűlt, komolytalan
a próbálkozás -, az ébredés súlya
még tétova lábakon összezuhan.
 
A következő kanyar mögé érve

/Nemzeti összefogás napja/

 Turul madár, ha hazatérne
Bizony nagyon meglepődne
Megint szétzilált fészekre lelne
Trianon átka azt széttépte

Széttépte. szétzilálta
Nem is lel igaz otthonára
Hol szabadon szárnyalhatott
Hegyek , völgyek otthont adott

(Erőss Zsolt, Kiss Péterre emlékezve)

Üzenem a hegyeknek
A legfélelmetesebb ,nagy hegyeknek
Adja vissza az elrabolt életeket
Adja vissza a hitet benne

Nem hagy szülőt, gyermeket árván
Ne vegye életét, aki meghódítani merte
Adjátok issza a bátor, megszállott lelkeket
Ne tegyétek árvának ártatlan gyermekeket

Amit mond múló idő, ne kérd tőle számon,
elvesznek a fájó percek, túllépsz a rácson,
vállaltad verseket írsz, lelkedet kitárod,
elrejtett emlékeid, sorra mind kiásod.

Mozdonyfüstös éjszaka, csillagtalan egén,
sok álmod már elúszott Drávának a vizén,
tölgyerdőknek avarján süpped bele lábad,
szép után így fokozódik benned a vágyad.

Álomra várva

Hosszúra nyúlt éjszakámon
messze szökött tőlem álmom.
Míg a jöttét visszavárom,
szárnyal gondolatvilágom.

Hozzád vezet, ó, jó Uram,
elpanaszolom a búmat,
meghallgatod, s ez a tudat
lecsillapít és megnyugtat.

Kiürültek a teraszok,
becsukódtak az ablakok,
város felett sötét felhők,
előkerültek az ernyők.

Eltűnő nappali fények,
kopogó sietős léptek,
víz erezte már ablakom,
az esőt csendben hallgatom.

Hirtelen közel villanás,
mint egy reggeli pirkadás,
az ablakban üveg rezdül,
bátorságom egyből törpül.

Az alföldi rónaságon,
tengernyi vadvirág.
Tarka színei közt látok,
trillázó pacsirtát.

Kimagasló fészkén állva,
csivitel ti-ti-tá.
Kacsingat a napsugárra,              
táncol a sok virág.

Hajladoznak álmodozva,
a méhekkel együtt.
Jó sokáig szórakoznak,
a boldogság velük.

Az én szívem új színt festett,
ecsetje rózsára esett.
Pirosan virít vázában,
előszobám ablakában.
 
Bársony szirmai selymesek,
talán sok titkot rejtenek.
Illata terjeng szobámban,
az én lelkem mámorában.
 
Illóolaja arcomon,
a rózsa fűzért morzsolom.
Locsolókanna rózsája,
levelét is vízzel áldja.
 

Az éj leszállt
Sötét palástját
Ráterítette a tájra
Csendes a tó
Csak egy holló
Károg bele az éjszakába

Jó éjt, elpihen a rohanás
Elnyugszik minden más
Az irigység sem marja szíveket
A sötétség mindent befed

Jó éjt, elaludt a vágy mára
A szíveket hazug szó nem bántja
Jótékony álom száll
Ne fájjon a lélek magánya

Napszemüveg mögé csendben elbújva,
 - már a kávé is kihűlt, komolytalan
a próbálkozás -, az ébredés súlya
még tétova lábakon összezuhan.
 
A következő kanyar mögé érve
keresztúthoz érkezünk újra talán,
fény-nyíl céloz az alvó szív terébe,
áthatol a remény a magány falán.
 
Lélegzet árad az erekbe végre,

Szív és a víz oly érzékeny,
tükröz nemest igaz szépet.
Dunánál a fényt és árnyat,
a gyönyörű Országházat.

Víztükre az ablakokban,
fénynek tüze oda lobban.
Tornyoknak a karcsúsága,
sima vízben hosszan árnyal.

Gellérthegyi szobor, hidak,
szabadságnak utat nyitnak.
Kikötőben egy nagy hajó,
ez a látvány nekem való.

Csillaghullás éjszakáján,
Szerelmes lány a tóparton.
Álmodozik mohaágyán,
Számol sok hulló csillagot.

Szeret- nem szeret sorolja,
Kis kezével sok csókot dob.
Érzelmeit így fokozza,
Nem szeret mondja utolsó.

Ekkor bújik elő a Hold,
Távolban a hegy oldalán.
Neki is egy csókot adott,
Szeretlek mintha mondaná.

Kotta pihen eldobva mostohán,
nemrég halk futam volt egy zongorán,
míg hallgatták hangját az orgonák,
illatoztak hűs nyári lombon át .

Fülbe mászott, suttogott csendesen,
talán szívből is szólt szerelmesen,
átvitte szél házakon, kerteken,
sírtak tőle sokan keservesen.