Elmém, mint háborgó tenger tereli,
Dobálja a hánykódó félszavakat,
Messzire hajítja, a partra veti
A viharként érkező mondatokat.

Szép magyar hazám
Változatos tája,
Síkság, dombok, hegyek világa,
Van-e még a világnak szebb virága?

Dombok fölé tanúhegyek nyúlnak,
Romvárak tanúi a megélt múltnak,
Lankáikon szőlő sorok futnak,
Termő aranya a jó magyar bornak.

Illata hogy száll, a gőzölgő csészében,
tealeveleknek forrázatát érzem,
ilyenkor ősszel, élvezettel kortyolom,
magamat szelíden eképpen korholom.

Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.

-Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad,
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.

Sírig kisért a szerelmed,
De ennek már vége,
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.

Sírnak a bárányok!
Itt az ősz, nap már lemenőben
El kell hagyni az ősi legelőket!
Behajtja a főjuhász őket!

Sírnak a bárányok!
Elől jár a főkolompos
Mutatja az utat
Kergeti őket a kutya
Az egész csapat futhat

Sírnak a bárányok!
Őszi, hideg idők járnak
Lesz-e nekik meleg akol?
Ahol etetik őket, s hálnak

Mindig vágytam egy magas hegyoromra,
Hogy lássam milyen a világ teteje,

A forró nyár monszun szele,
hullámlovas hévvel,
uralja most a sós tengert
őrült szenvedéllyel.

A telihold leszáll hozzá,
sugarait osztva,
így vállnak fehér habokká,
egymásba olvadva.

Elvarázsolt hangulatban,
morajlása zene.
Tündértáncok mozdulata,
rejtőzik el benne.

Kijöttem sétálni a tengerpartra,
Hullám habja nyaldossa bokámat.
Talpam alatt kavicsok sokasága,
Vízmosástól egymásra csusszanva.

Szürkét, barnát, fehéret válogatva,
Érzéssel szedek, ki tudja hányat.
Beszélek hozzájuk, nem adnak választ,
Színük mesél villan fel agyamban.

Csak úgy mondom, írni fogok,
külön nektek, zsűri tagok,
mert a népnek kik olvasnak,
ők azok kik majd díjaznak.

Nem kell cikornyás oklevél,
csak mit szerető szívem remél,
jelentessék meg verseim,
ezek maradandó ékszereim.

Eljött hát a szent Mihály napja
Tölts ó bort a kancsóba
Új bor forr még a pincébe
Köszöntsük a Mihályokat
Isten éltesse!

Kívánjuk:
Kardjukat forgassák egész évben
Ne engedjék a sátánt nyerésre
Védjék meg országunk hősi erővel
Gyengéket öleljék igaz szeretettel

Emlékszem szívem a hosszú évekre,
Holdfénye hozta szerelmes énekre.
Finoman rezgette lelkünknek húrját,
Álomszéppé tette szerelmünk útját.

Este közeledett már alig vártuk,
Hogy varázsában egymásra találjunk.
Az életünk vágyálma teljesüljön,
Szívünkben lelkünkben boldogság üljön.

A szabadságért mind kiáll,
S igazságért kiállt.
Ítéletek mutatnak rá,
Oly kegyetlen az ár.

Vértanúként ők meghalnak,
Hűségük megmaradt,
A néphez és a hazához,
Istenhez, családhoz!

És ezzel minden magyarnak,
Példát is mutatnak,                        
Ma az emlékművük mellett,
Sokan emlékeznek.

Leteszem vers koszorúm,
Leteszem szomorún,
A haza hős fiai hantjára,
Emlékezek vers virággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra,
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

A nap arany palettája,
takarja az eget.
Öleli az egész tájat,
amit nagyon szeret.

A tó vizében elmerül,
harmatot hint széjjel.
sirály magasra felrepül,
szárnya viszi kéjjel.

A part menti lombos fákat,
gyöngy harmata fedi.
nap az arany sugár fátylat,
még rajta felejti.

Ha bimbózik a kamaszkor,
oly nagy a dilemma,
új érzés sürget, rohamoz,
szürke a paletta.

Gondolatban cserélődik,
minden, amit túlnőtt,
sorsnak új útja kezdődik,
soká lesz még felnőtt.

Álmot sző a kapcsolatról,
több barát kellene,
szíve értesíti arról,
kit látna szívesen.

Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
mély, sötét bűn van, megbocsáthatatlan.
Labanc, áruló móc a kozák muszka
halált, áruló kötelet vetett a nyakunkba.
Európa még most is alkudozik,
a magyar vér mindig jól kamatozik.
Őket kinevetve, odavetette

Máté Imrének, sámánok utódjának,
unoka bátyámnak, Yotengrit írójának.

Kedves bátyám, megírom levelem,
Tudom nem küldöm el soha sem.
Kedves jó bátyám, sámánok utódja,
Ezerkilencszázötvenhat hősi bajnoka!