Macskák szerelmi életére ébredtem hajnalban,
próbálták eldönteni, ki az úr a területen,
talán sikerült, talán nem, ebben a dallamban,
bár egyre hangosabban vitatkoztak
a szívügyeken.
Az ébresztőt folytatta egy madárpár,
trillázva köszöntötték a napot,
még alig világos a látóhatár,
már zengenek a hangos szólamok.

Rám zárta ajtaját a magány,
Itt benn se hang, se szó nem hallatik,
Tűzkorongként kel fel a nap,
Ablakomon át sugárzik.

Szívem ablakát becsukta,
Néha-néha kedves szó kinyitja,
Csendben törnek rám a gondolatok,
Úgy fáj, magam vagyok.

nem adom egykönnyen, harcos vagyok
elérem mindig, amit akarok
de vannak helyzetek, lebénulok
érted én harcolni már nem tudok

te mást mondasz, és én mást gondolok
veszekedéssel telnek a napok
belefáradtam, mindent feladok
lelkem sérült, többet már nem bírok

Csak könnyedén, játékosan

Ugatunk, ugatunk, mind a kutyám,
de az nem hamisan, nem is mulyán,
igaz nem politikus, házőrző,
az eltartóját mindig ismerő.

Sorsot húzott a rohanó idő,
de a magyar nem áthelyezhető,
itt maradunk, hát csak ugassanak,
hisz kutyánk így őrzi házainkat.

Milyen nyár volt?
Milyen kár volt,
látod elfutott tőlünk a ma,
elmúlt az álom,
amit a múlt nyáron
színeztünk széppé, gyermeteg.
Nem törődtünk idővel,
gyorsasággal, mert minden csillag
nekünk ragyogott ott és hívtak
a zöldmohás dombok
s a barnahajú este árnyai.
Ó, milyen jó volt hallani
a nyár zenészét álmos estén.

Pár emberes bátor hónap
véget vet a nyári jónak.
Legelöl jön a szeptember,
batyujában őszi tender.

Iskolába hív a csengő,
harsány hangú, messze zengő.
Tódul is a siserehad,
felidézve a víg nyarat.

Halványodik a Nap fénye,
fecskecsapat indul délre.
Csipkedni kezd az őszi szél,
kék égboltra felhőt kísér.

Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó a napotok.

Erős széllel jött újra a vihar,
termetes felhőkből esőt facsar,
esőcsatorna szüntelen dorombol,
ahogy esővizet belőle toloncol.

Minden tetted, minden gondolatod
Átöleli az egész világot
Ragyogóbb és fényesebb a napod
Integet neked fentről a vén Hold
Ami biztos: Mária nem csak volt...

2019. szeptember 12.

/2OO8.”Rendületlen hittel” c
.kötetemből,….tervező koromban /

Jártam a réten, a legelőkön
Az ördögszekér kergetett
Verőfényes napsütésben
Fürge gyík rám meredt

Út szélen és árok parton
Kinyitott a sóvirág
Csokrot kötöttem belőle
Fehéret és lilát

A lélek mélyen eltemetve várja,
hogy nyíljon végre gyönyörű virága,
szabad legyen, világokat átszelő,
napsugarat, csillagokat kergető.

Ha a lélek beszélni tudna,
hangos lenne minden eldugott utca,
jajszavától repedeznének falak,
nevetéstől hullámoznának tavak.

Míg van mit adni, addig jó,
a szeretet és törődés,
lesz útravaló.
Az ölelés járjon veled,
a féltés óvja meg léptedet,
a kedvességet otthon ne feledd.
Add tovább mit eddig kaptál,
mindent, amit veled hoztál,
ne fukarkodj dicsérettel,
se a kellő tisztelettel.
Légy te lelket elringató,
langyos éjben muzsikaszó,

Emlékek tüzében minden elég,
Te mégis fennmaradsz, mint menedék

Hihetetlen emóciók szakadnak fel
Ebben a hatalmas világvárosban
Felüdülés minden séta
Mit utcáin, terein tehetek.

Nem mindig érzem igazán
A pillanatot és a jelent
Vagy nem is élem meg teljesen
Minden színét, pedig itt lépkedek.