Egy öregkori vers is lehet fiatal
hitében, ha kinyílva búcsúzik a dal,
hajnal, naplemente ugyanarról mesél,
összefut a számban a borzadás és kéj,
a felhő tincse, mint kibontott bronzsörény
lobog körbe- körbe, az illata tömény,
bódító, selyem  árny-tornácán egy új est
vár most rám, szikrákat gyújt, és tejutat fest,

Arcod miért bánatos, szomorú?
Kerül a vidámság a nevetés,
mi marcangol, mi olyan iszonyú?
Hova lett a gyógyító feledés?

Letörlöm szemedből a könnyeket,
ha kell, táncolok veled esőben,
kacagni tanítom a lelkedet,
alakot keresünk egy felhőben.

A hajnal nem csal mosolyt arcomra,
fa lombját a szél, bőszen hangolja,
eső veri ablakom tábláját,
szomszéd sietteti a kutyáját.

Mire elindulok, a szél megáll,
a korai rossz idő, tovaszáll,
megörvendeztet a nap sugara,
vidáman várok már a vonatra.

Júliusban mikor tombol a nyár,
Búzától arany az egész határ!
Lehajtja maggal teli kalászát,
Várja már az aratók brigádját.
 
Lendül a kasza dőlnek a szálak,
Sarlójával öleli a lányka.
Ha két marokkal rak egy kévébe,
Kötve lesz nedves búza kötéllel.
 
A férfin kalap, nőkön fejkendő,
Napszúrás ellen oly jó legyező.

Nagy horgász halastó, meredek a partja,
De sok horgász horgászott, pihenéskép arra.
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, minden féle fajta,
Jutott bőven hal aki csak kifogta.

Mára már kerítés fut körbe rajta,
Az őrző kaput zárja nagy lakatja.
Csendes a nádas, vadkacsa látogatja,
Hattyú száll le amott, sima víz ringatja.

Hogy hol születtem én, ha kérded, egyszerű:
Ott, hol az álmok színesek,
Fölötted víg napfény hízeleg.
Hol madárdal szól, mint mennybéli hegedű.

Már nem ütöm oly hangosan a vasat
egyre szűkülnek köröttem a körök
a hajnal csendesen halkabban hasad
az óramutató a falon pörög
lettem vagyok a rab és a rabtartó
 ki védi meg önmagától az embert
a fülembe hasít a mondat a szó
a teremtő Isten éles szemmel vert
keresem a csendet álombimbót
az origót földrajzi fokok felett

Száz évenként világjárvány. Véletlen?
Felfogni ezt képtelen az értelem.
Mert úgy érzi, tehetetlen, védtelen,
Uralja a lelkeket a félelem.

Futótűzként terjed szét a világban,
Áldozata bőven van már Kínában.
Igazság vagy riogatás, ki tudja,
Kivédeni ezt az ember nem tudja.

Mikor a gyermek szívében
a félelem ver tanyát,
S szenvedést lát,
Akkor a gyermek
csak zokogni tud,
hallgat, s nem látja
mi a kiút!

Vasárnap volt, épp Húsvét reggele,
Virágzó kertem élettel tele,

Kínzó kavalkád volt addig nyüzsgő életem,
S végre megállt az idő: te álltál előttem.

A lenyugvó nap pislantott párat,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
egész nap szántott, kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Nyári szerelem fut a virágokban,
Illatos kelyhük méh lakta zugában
Röpke szárnyában színes pillangóknak.
Turbékoló galambok búgásában.
 
Nyári szerelem fut át a tengeren,
Fehér habos hullám mossa a partra,
Ahol sütkéreznek a szerelmesek,
Fiú és a lány édes csókját adja.
 
Nyári szerelem fut az erős széllel

Az életünket szabályozza,
Az ország, társadalmi a rend,
Jogi szabály, erkölcsi norma.
Miről és hogyan szóljon a vers?

Ha a családi otthonunkban,
Rend van, esztétikus a látvány,
Ha emberi kapcsolatunkban,
A szeretet él és nincs ármány.

Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,

Fekszem a fűben és bámulom az eget.
A felhők, mint gondolatok, jönnek és mennek.

Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.

Ugye sajnálod őt, vagy tán magad,
hogy nem törtél át választófalat,
később jöttél rá, téged mocskoltak,
alattomban előtte sároztak.

Gond árkaiban
egy életút rejti el,
múltnak perceit.