Messze indul világot látni,
hegyet, völgyet, mindent bejárni.
kezében bot, hátán a zsákja,
folyó és tenger, szívesen látja.

Nincs hazája, sem otthona,
csak ruháján a föld pora,
nem húzza haza szívét a vágy,
néhány ág és kész van a ház.

Ne feledd honnan jöttél,
kit imádtál gyötörtél,
vagy dühödten félrelöktél.

Ne feledd számon kérnek,
vége lesz az őrjöngésnek,
akkor már nem védenek.

Intelmek nem hatottak,
érted nem fáradoztak,
mellőled eltakarodtak.

Egyedülléted a jutalom,
mit elértél az utadon,
hánykolódhatsz tutajon.

Ha vívod is számos nehéz harcodat,
Ha sokszor könny áztatja is arcodat,

Te már tudod, a szó hatalom,
Fájó szívnek lehet oltalom,
Enyhülést hozó lehetőség,

Vissza a gyökerekhez

Évtizedek múltán
hazatértem végre,
rokonok, barátok
által körülvéve.

Ifjúkor emléke
naponta felbukkan,
felüdíti szívem,
így lesz ez - én tudtam.

Az idő vasfoga
létünket kikezdte,
de az a régi tűz
még ott szunnyad benne.

Múlt és jövő összeérnek,
Jelenedben benne élnek.
Minden apró pillanatban

Remény, te kitartó, kedves jóbarát,
Fényt mutatsz az éjben, számítok ma rád,

Mily aljas gazember, elárulja nemzetét,
trikolór helyett imádja szivárvány színét,
igen nagyon szép a tarka és színes világ,
millió kis kérész, mint hullótiszavirág.

De a Nemzet nagybetűsen egy népet jelent,
sosem a mindig mosdatott örök szerecsent,
sosem higgyünk nekik, a mindig tagadóknak,
de azoknak sem, az örökös jajgatóknak.

135 éves jubileumának tiszteletére

Angyal esett le a földre,
és azonnal szárnyát törte.
Hogy legyen, most, mit is tegyen,
fel az égbe hogyan menjen?

Csak ücsörgött, szárnya lógott,
fel az égbe, haza vágyott.
Arra járt egy, festő lányka,
megtalálta, megsajnálta.

Az iszap szagos, bűzt áraszt. Lecsapolni
fontos. Harangok kondulnak, s a nép
barázdálja a lápot. Szántva lesz sárrét.

Száz évet kellett várni, hogy Trianonról
szakadjon a szó. Maroknyi. népünk
nemzet összetartozás, törvénye értünk.

Elérkezett, mire vártunk,
mégis reszket mindkét lábunk.
Sok nagy doboz már hegyekben,
ráírva, mit beletettem.

Bútorok meg konyhagépek,
ezektől megválni vétek.
Kertem kedves virágai,
fáj a szívem mind itt hagyni.

Hányszor emelkedtek súlyos, kemény teher-hegyek,
Jelentéktelen, erőtlen porszem-létem felett,

Szikrázó gyémántgömb, teljes és egész,
Az idők kezdetén földi létbe lép,

Hol az igazi nyár, mely nyár volt,
az idei eddig tintafolt,
hideg van és csak esik, esik,
a fűtés is bekéredzkedik.

Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.

   Hol nem egyeznek,
   a szavak és a tettek,
   - félrevezettek.

   Vizet prédikál,
   de titokban bort iszik,
   - lelepleződik.

Szülőföldem Zala földje,
Itt lakom már Zala-völgybe`.
Hazajöttem.

Lelkem húrján rezgő nóta
Duruzsolta évek óta,
Ott a helyed!