Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.

Az óvodai KRESZ-parknak,
nagy ma a sikere,
fiúk zömmel itt játszanak,
akiknek kedvence.

        Utópia?

Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.

Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.

Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.

Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.

Nehéz lélekkel szárnyra kelni,
Felhők fölé felrepülni,
Ha lehúz a fájdalom, nem lehet.

Mennyi könny és féltett kincs, szenvedély,
Álmok s valóság, csalódás, remény,

Hogyha sok minden zavar, s nem látok kiutat,
Az erdő a menedék, mi új utat mutat,

Cirmi cica, Gyuri gyerek,
oly jó játszótársak,
kalandosan tekeregtek,
most néznek egymásra.

Pajkos cica úgy felszökött,
az egyik kis fára,
elágazó két ág között,
lenéz gazdijára.

- Hogy jutok most innen le én,
vissza még nem másztam?
fiú karját nyújtja felé,
- ugorj ide bátran.

Szárnyaszegett turul madár,
Hova akartál repülni?
Nem tudsz már te a nemzetbe
Újra lelket adni,
Sorsod elől nem tudsz menekülni!
Átokkal fogant életed sora,
Mint a magyarok élete, mostoha
Útban volt-e a szárnyad,
Egy senki ember fiának?
Hogy ily csúnyán veled elbántak,
Letörték, vagy tolvajoknak
Hoztad kegyetlen üzenetét,

Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is, olykor eljátszom.

Gondokkal zsongó fejem, öledbe hajtanám,
odakünn a tornácos nyári csillagtanyán,
hát nappal is álmodom a huncut mosolyod,
mikor édes ajkaddal ajkamat csókolod.

Nem kell a sírkertbe nékem kimennem,
hogy a hiány újra felízzon bennem,
míg élek csak cipelem csodás terhem,
ha akarnék, sem lehetne felednem.
A lelkünk egy nagy, bővülő temető,
nem kell a ravatal, a csiszolt sírkő,
hervad a csokor, a virág újra nő
azoknak, kiknek nincs jelen, nincs jövő.
Egy kedves gesztus, véletlen mozdulat, 

Üzenet az ifjú generációnak

Ti jöttök, mi megyünk.
Ne légy hát ellenünk!
Bárki uszít, lázít,
az soha nem számít.

Azt a rövid időt,
a vágyott miliőt,
amit együtt töltünk,
szeretetben töltsük!

Egymásnak örüljünk,
sose folyjon könnyünk!
Mert a cudar élet
hamar véget érhet,

Tudtam, már amikor megláttalak,
Te vagy, aki nekem rendeltetett,
Veled érkeztek a napsugarak,
Angyalok szálltak a fejed felett.

Nem kellett semmiről kérdezzelek,
Szívem már tudta a válaszokat,
Mindig is csak téged kerestelek,
Rólad dalolt lelkem himnuszokat.

Ha sűrű vadon fojtón körbevesz,
Rád gondolok, és léptem könnyebb lesz,

Búcsúzik már a nap,pihenni tér
Utolsó sugara még hozzám elér
Megfürdeti magát a Balaton vizében
Olyan, mint, ha forrna,tűzben vére

Falusi kémény tetején,
van egy gólyafészek,
három fióka közepén,
papa mama szélen.

Gondos mama elégedett,
fiókáit nézi,
az előbb már megetetett,
szeretettel félti.

Gólyapapa fészek szélén,
fejét hátra hajtva,
ringatja egy boldog érzés,
hogy lett fészek alja.