Ragyog a nap, Június napja
Lászlóknak van ma neve napja
Ragyog a nap, kék az ég is
Lászlókat köszöntöm én is.

Bezártad ajtódat,
Hiába csengetek!
Nem hallod?
Vagy nem akarod,
Hogy melletted legyek?

Hosszú vándorlásom során,
hozzád értem egy éjszakán,
kopogtam házad ablakán,
csak szállást kértem csupán,

Rózsakertnek illatával
ékesítem a kis szobád,
gyémánt tükör sugarával
világítom meg ablakát.

Milyen drága voltál nekem
Én édes Egyetlenem
De itt hagytál
Azóta minden idegen

Hol a fák mesélnek langyos esti szélben,
Hol az ember sétál emléktől kísérten,
Hol a bokrok árnya, mind megannyi emlék,
Ott jártam, hallgatva néma esti csendjét:

Szárnyaszegett turul madár
Hova akartál repülni?
Nem tudsz már te a nemzetbe
Újra lelket adni!

Nyitva maradt kiskapunál,
nincs szomorúbb látvány,
elhanyagolt kicsi házban,
fészket rakott csend, magány.

/ ifj. Vígh Sándor emlékére /

Víg citera hangját hallottam az éjben.
S izzón tüzet láttam egy legény szemében,
S ahogy pendítette, s a nótáját fújta…
És mert úgy szerette, újra kezdte, s újra.

Há kettő o,
te csodálatos jó.
Nélküled az élet,
sehol nem létezhet.

A szél vad csikóként üli meg a tájat
Tépi, cibálja, dönti a fákat!
Nem ismer kegyelmet, amerre vágtat!
Tör, zúz, tombol, amerre járhat!

Csak mosolyogj, ha sírnod kéne,
Ha a dalodnak lesz majd vége,
A könnyeknek már nincs értelme.
Ne bánd, mikor vége a nyárnak,

Leírnék néhány oldalt neked,
áh – elvetem inkább gyere velem,
megmutatom csodás birodalmamat,
mit alkotott tudatom és a kezem.

Emlékek ködfátylán át, előjönnek,
feltűnnek, a veszettnek hitt emlékek,
látom azt is, hogy nem száradtak le,
ott vannak a szemedben a könnyek.

Törzsed öreg, idő marta!
Koronádon számtalan ág rajta
Két rigó fészek bújik szerényen
Gondos rigó szülők rakták serényen

Gyönyörű szép vagy
együtt a kelő nappal,
szemeid sarkában
megbújó bánattal.

Ó – ez a sokszor megfestett Kis bók,
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt, stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló, füzek rejtenek.

Libbenve sétált be kietlen utcámba,
A levegő megállt, aludt a Szélkirály,
Felém vezette Istene akarata,
Vagy a véletlenek egy vak Véda nyomán,