Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen –
szavam a Kárpátokról visszaverődik.
De mégis duruzsol benne az értelem,
s tisztán emlékezik el akárhány ősig.

Szép
Karácsony
Ünnepén...

Csend ült a Balaton vízére
Ködfátyolban úszik a táj
Szarka röppen a bokrok közt
Seregély csapat szőlőre száll

Rettegés minden nap, mert az alkony, s este,
rémült játékát verdesi bilincsbe
s a szakadt ínak, hosszan, már nem feszülnek.

Hegyekkel ölelt kicsi falú kertje,
Mozsgónak egy csendes temetője,
ott alussza örök álmát a csendbe,
világháborúnak két száműzöttje.

Szesztelen esten
esztelen lestem:

Mikor megismertelek
Még akkor kezdett a Mercy Család!
Erzsike, Miki, Te, János, Györgyi
Jolcsi, Joli, Suzy, Ágota és a többiek…

Gomolyog a sűrű köd,
folyóvíznek medréből,
olyan mintha merítenél,
egy felhígított tejfölből.

Pestre visz vonatunk a temetőbe.
Szüleim sírjához, szürke, őszi ködbe.
 A sűrű párafelhő lassan felszállóban,
Tisztul a táj, fény ragyog ablakunkban.

Csak egy bölcsőd lehet, mint ahogy sírod is:
A föld, hol születtél, a többi mind hamis.
Az, amelyre őseid verejtéke hullt,
Amelyben nyugszanak, hol képük megfakult.

Bilincsbe vert kézzel,
hogy is lehet írni,
kitépett szívvel,
nem lehet szeretni.

Hegyek karéja ölelte,
védett csendes völgybe,
pihen a kérődző gulya,
így a pulinak sincs dolga.

Állítsátok meg az őrültet !
Aki kegyetlenül kaszabol
Nem ismer Istent
Sem hazát, sem ember fiát
A kapzsiság uralom hajtja
Fegyvert kipróbálja
Nem hallja a gyermek sírást
A népeknek sírt ás

Ki most vagyok, már nem leszek.
Ezért én mindent megteszek.

Vízzé válik az ég, a rögzített pillanatban

Leért az ősz, vén Dráva partjára,
sok színű ecsetjével, a tájat pingálta,
hej mennyi sok színű festéket hozott,
lám ezen a festő milyen jót kacagott.

Ó, adj több türelmet, Teremtőm, Uram,
békével cipeljem, ami hátra van,
ne korbácsként verjen pár lusta évem,Ű
nyugalom töltsön el, csak azt kérem.