Gyermek korom emlék képe
Péter és Pál ölelése
„Megfértek bíz a naptárba”
S falum búcsújában

Felkiáltó jelet vésett
villámcsapás a fából,
így vált ki az erdőszélen
az élő tölgy magából.

Forró napsugaraktól érik a gabona
Jó termést ígér a búzatábla
A perzselő nap szinte éget
Ontja a szűnni nem akaró meleget

Ha majd írok neked
bátorító szavakat,
lásd meg az életben
mily sok csoda akad,
bánattal szemedben
ha könnycsepp fakad,
az a boldog örömtől

Szeresd az embereket
Hogy Téged is szerethessenek
Ha elfordulsz
Ők ugyanezt teszik veled.

Tavasznak virág édes illatába
merítettem be ezt a levelem,
most úgy írom remegő kézzel,
hogy könnybe lábadt a szemem.

Néha oly jó Veled
Nem is sejted
Veled, csak Teveled
Imádom a lelkedet.

Csigabiga felcsigázva
elindult a hosszú útra
hátrahagyott fűt, fát, bokrot
mamájának kötött csokrot

/Nem forog a Szarvas-i szélmalom
történelmi Magyarország közepe
Nemzeti Összetartozás napjára!/

Nem forog a szarvasi szélmalom!
Nagy lapátjait a zivatar sem hajtja!
Hiába hajtom, tengelyét rozsda marja!
Meg sem mozdul, áll némán magába!

A te világod egy más világ
de mivel nekem túl sötét
én abban járni nem tudok,
vagy elfogadod azt a fényt

A világjáró hazaérkezett. Várta
csipketerítő, s a fonott kosár.
Vigyázott, hogy lábát ne érje el a sár.

Ragyog a nap, Június napja
Lászlóknak van ma neve napja
Ragyog a nap, kék az ég is
Lászlókat köszöntöm én is.

Bezártad ajtódat,
Hiába csengetek!
Nem hallod?
Vagy nem akarod,
Hogy melletted legyek?

Hosszú vándorlásom során,
hozzád értem egy éjszakán,
kopogtam házad ablakán,
csak szállást kértem csupán,

Rózsakertnek illatával
ékesítem a kis szobád,
gyémánt tükör sugarával
világítom meg ablakát.

Milyen drága voltál nekem
Én édes Egyetlenem
De itt hagytál
Azóta minden idegen

Hol a fák mesélnek langyos esti szélben,
Hol az ember sétál emléktől kísérten,
Hol a bokrok árnya, mind megannyi emlék,
Ott jártam, hallgatva néma esti csendjét: