Ha pirkadat reá kacsint,
harsány hangja hajnalt hasít.
Éles, nagy a terjedelme,
akárcsak a gerjedelme.

Tyúkudvarnak fejedelme
hatalmával el van telve.
Tyúkjai közt büszkén lépdel
határozott, gőgös képpel.

Háremének ő nagyura,
lábán sárga sarkantyúja.
Vörös taréj koronája,
messziről mindenki látja.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmaidat váltottam kezeimmel valóra,
mégis elmentél egy idegen hamis útra,
ó pedig mily édes nekünk ez az otthon,
minden szegletében veled voltam itthon.

Csáberő van delejező szemeidben,
gyönyörű szépség, az ismeretlenben,
nem tudom ki vagy, honnan léptél elém,
lettél nekem, egy szeretetsütemény.

Bennem egy óriás, ám sokszor törpe vagyok,
néha bénán lefagyok, máskor meg szárnyalok,
oda vágyik mindig lelkem, hol magyar a szó,
él vagy netán már nyugszik, az az édes anyó.

Üres a ház oly régóta,
vert falán lógó képek,
terítő még az asztalon,
rajta kanalak és kések.

Megkopott vágódeszka,
otthagyott száraz morzsák,
már nincsenek hangyák sem,
hogy sietve elhordják.

Sparhelt lába megroggyant,
fazékban egy pók lakik,
befőttek a kamrában,
egy üvegben apró kavics.

Elhervadt a rózsa 
lehulltak szirmai,
messze mentél kedves
nem tudtam búcsúzni.

Nem végleg mentél el
csupán kis időre,
soknak tűnt vágyaimnak
mire ölelhettelek keblemre.

Vonultak hónapokon éveken át,
megvívni egy harcot, egy bősz csatát,
szemtől szembe küzdöttek hősként bátran,
sokan haltak csúf halált csatában.

A királyért dicsőség küzdeni,
lábat, kart, egyebet elveszíteni.
Még nemességet, vagyont is szerzett,
ki a harctéren bőséggel vérzett.

Elrepült az idő már alig élek,
Egyre úgy érzem mennék másvilágra,
Lelkemnek ott lesz igazi hazája.
Családomra még egyszer visszanézek.

Sírkövem fölött állnak, gyertyák égnek.
Velük szívemnek egy-egy darabkája.
Hit remény szeretet ül a magvában.
S én az égiekhez egy hídra lépek.

Csendbe burkolózik a szürkületi táj,
Aranyló napfénynek még maradt egy kis sáv.
Amint halványodik lebukó sugara,
Napraforgók máris hátat fordítanak.

Aludnak az éjjel keletre fordulva,
Hogy majd ébredéskor láthassák őt újra.
Oly kedvesen néznek, mint álmos gyerekek,
Kik mesét hallgatnak még arra figyelnek.

Csak ülök és mesélek, de kinek,
hát betyár úristenit fületeknek,
nem értitek szavam, vagy tán csendesek,
de hisz lágy szélben is susognak a fenyvesek.

Nagyapám egy faágat faragott,
apró mintákat karcolt, vésett bele,
lábánál a puli vigyázta,
ő volt a füle, és a szeme.

Ha vakkantott, valamit nagyon figyelt,
nagyapám fejével felé biccentett,
a kutya boldogan felugrott szaladt,
és már terelte is, aki meglépett.

Kék égre a nyárfák felhőket rajzolnak,
felhővadászok a teraszra rajzottak,
sorra készülnek a szebbnél-szebb fotók,
türkizszínekre ott vannak a ponyvafoltozók.

Univerzum oly végtelen,
Ismerni mindent lehetetlen.
Ismereten túli dolgok,
Az elképzelt misztikumok.

Szürrealis festő képe,
A képzelet szüleménye.
Adva emberi értelmet,
Esetünkben a szerelmet.

Tülökszarvú nemes férfi,
Fehér liliommal kéri,
Angyalszárnyú szerelmes lányt,
Kinek égő kezében láng.