Sose mondtad, de én tudom,
mi a szíved legfőbb vágya,
mert régóta bánat marja,
s lelked nyomja tenger árja.

Hosszú évek suhantak már,
s nem láttad a kedvesebbet,
kinek szíve igaz magyar,
az életed vele teljes.

Hírek hangját az óceán
viharai szétszaggatják,
mélyről szakadt sóhajodat
talán sejtik, de nem hallják.

Lepke a virágon
pihen csendben,
nem hallom,látom
a lila színvilágot,
bűvöl az illatmámor.

Lélekhúr rezdül
lepkeszárnyon,
bennem legbelül
világosság beperdül,
és tudatomba megül.

2021.07.06.

Júliusi napfény csókját,
piros pipacs érzi.
Majd szirma hull halkan némán,
és magja beérik.

Napraforgót ha fény éri,
bókol sárga szirma.
Apró magva lassan érik,
harmatot is szippant.

2021.07.01.

Mielőtt véget ér a zene,
egy utolsó táncot még,
mielőtt a köd betakar,
és ideér, a rémisztő vég.
Ha időm bőven lenne,
tán elszaladnék,
vagy a vízesésben,
elbújhatnék.
De már hallom a hangot,
valaki csak arra vár,
hogy erőm elhagyjon,
és táncom ideje lejár.
Fel még nem adom,
muzsika szól fülemben,

Szeretetre vágyom, forró ölelésre,
Csókodra annak édes fröccsenésére,
Mosolyodat látva cöveket vert lábam,
Míg utaztam éveknek alkonyatában.

Utazás megérte, hogy téged lássalak,
Boldog lehetek, miért rád találtalak,
Ajkaid szegletében kerek kis párnák,
Pislantó szemeid, mint a rezgőnyárfák.

Annyi szót adott Isten,
annyi nyelven beszélünk,
oly sok hang van a szívben,
egyet miért nem értünk?

Kirepül a világba,
sok, sok bántás és harag,
vagy foglalva imába,
kérő, vágyódó szavak.

Érteni a másikat,
nem függ a nyelvtudástól,
csak a mondott gondolat,
finom, halk dallamától.

Egek kékjébe,

felhőket szövögetnek

a szél takácsok. 

Mint tébolyult, tört rád természetereje,
Fekete az égbolt, villámokat szór ősereje,
esőfüggönyön átlátni szinte lehetetlen,
pattog a jég, semmi sem sebezhetetlen.

Édes hercegnőm Anasztázia,
rózsáimnak legszebb nyílószirma,
bimbódzó vagy még tündérvirágom,
nálad szebb tán nincs is a világon.

Cári palotából, a sors elém vetett,
amitől a szívem áttüzesedett,
szegény muzsik vagyok, de van egy dácsám,
ajtaját ablakát, előtted kitárnám.

lassan folyó patak a szívem
kiürült, elfáradt, mély meder
de
mint úszni nem tudó a vízen
elmerül lelkem, a holtteher

2021. július 21.

A versformát Széles Kinga engedélyével alkalmaztam.

örökös csalódás vesz körül
az életem, talán, mit sem ér
bánatomnak ő vajon örül
könyörög keserű könnyemér'

nem akarom így tovább, vége
majd magamba fojtom bánatom
lehet, így rám talál a béke
nem lesz több ármány és szánalom

Erdőben a magaslesen,
egy ember ül türelmesen,
várakozik mozdulatlan,
levegőt vesz, azt is halkan.

Hallgatja a légy zümmögést,
minden apró kis rezdülést,
puskája már letámasztva,
készen arra, hogy felkapja.

Figyeli, a csendes erdőt,
a lágyan susogó szellőt,
de ha tudná, fütyörészne,
mind ott várnak kilövésre.

Zúg a folyó, haragos a hangja,
medrét homok, csiszolt kavics lakja,
partjára szórt kövekbe bele mar,
néha csendes, kőgátnál nem szófukar.

Ott csobog, csacsog, ott érted szavát,
őrzi Somogy-ország déli határát,
vize folyóink közt, tán leghidegebb,
ám lelkemnek ő a legmelegebb.

Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.

Az idő mindenkihez oly kegyetlen,
vastag kőruhám szép lassan levettem,
aztán eltelt sok, tán ezer esztendő,
elkoptam, elfogytam, én a rettentő.

Sírj csak sírj, ha erre rendeltetett az élet,
ugye nem figyelemfelhívás, ez őszinteséged,
de ha örömtől ered, s nem bánattól a könnyed,
akkor lelkedre követ nem a bánat görget.

csendben álltam a tengerparton
fények játszottak körülöttem
hagytam, hogy a szívem dobbanjon
hevesebben, végül dühödten

fényt láttam a messzi távolból
gondoltam, talán egy hajó az
fény az irányító toronyból...
nem, és rájöttem, te szólítasz