Áldott Húsvét minden tavasz,
sonka, bárány, tojáson fényes viasz,
zöld a fészek, sok finomság,
ajándék, szeretet, boldogság.

Sötétséget oldja a fény,
több ezer éve ez a remény,
keresztfára volt szegelve teste,
majd rengett a Föld, jött az este.

Neked szedtem
Csokorba ibolyát
Fehéret és lilát
Ott remeg a szívem benne
Ibolya kis közepébe
Terítve volt a fák alja
Ember szívet csalogatta
Gondoltam te is megörülsz tőle
Ha illatozik majd kezedbe

/Pozsonyi csata emlékére/
/ s 03.31.én névnapjára emlékezve/

Honfoglalást tanítottak nekünk régen
De az igazság kibontakozik szépen
Árpád és a hét vezér
Hont foglalni csak visszatért!

Mert miénk volt évezredek óta, e haza!
Az Isten Szűzanya országát nekünk adta!
A földet, folyót, völgyet,
Hegygerincet, Kárpátokat, csodás kincset

Locsolnék én fűvel fával,
csak ne találkozzak maskarával,
így a locsolás most elmarad,
számhoz emelem üvegnyakat.

Szagos víz, nyelet pálinka,
nem lesz oldott pántlika,
csók sem csattan nőknek arcán,
Húsvétnak a másnapján.

„Apák Napján” emlékezem
A drága , jó Édesapámra
Ki mind a hat gyermekét
Ölelő karjaiba zárta

Mindig volt hozzánk
Kedves szava, szólása

Köszönöm a jó Istennek

Szerető Édesapát adott nekünk
Ki példát mutatott az élet göröngyös útjain
Küzdő történelemben is védte éltünket
Háborúban, sem utána nem vesztette el hitet

Édesanyám, lelkem
(Anyák napjára)

Édesanyám, lelkem
Reád emlékezem
Anyák napján már
Nem köszönthetem
De örökké szereti őt szívem

Édesanyám, lelkem
Szeretettől csordult szívem
Ott élsz szívem közepében
Nagyon jó Édesanyám voltál nekem

Benned kerestem álmaim útját,
a jövőnek, kislányt vagy fiúcskát,
munkásságom leendő tanúját,
játékaimhoz egy vakvarjúcskát.

Ácsolt bárkámba félve beültél,
valós tényekkel így szembesültél,
volt hogy sikertől megrészegültél,
nehézségtől mégsem menekültél.

Itt a tavasz pillanata.
Melegít a napsugara,
Elolvadt már a hóbucka,
Árnyékot vet a kopasz fa.

Rajta még itt ott falevél,
Talán még zöld ruhát remél.
Parti sétány kemény földje.
Frissen festve kissé zöldell.

Itt-ott még avar takarja,
Félálomban még szunnyadva.
Rajta egy őz sétál, megáll,
Figyel, valaki erre jár.

Méreg rág, rég emészt,
gyógyítás el sem ér.
A tenger bús, fázik,
tükörré nem válik.
A felhők feketék,
tág térben szürkeség.
Vészjósló madarak,
szabadon szárnyalnak.
Hangjuk csak vijjogás,
nem jön már vitorlás.
ne siess haza még,
óriás a veszély.
Ha majd tisztul a lég,
kékké válik az ég.

Köszönöm, Istennek, hogy anyám lehettél!
Karodra vettél és ajkadhoz emeltél.
Köszönöm, hogy vártál és mindig szerettél,
Bíztál bennem, mert mást nem is tehettél.

Mikor vihar sodort messze távol tőled,
megbocsátott érző, anyai szíved.
Kevés idő jutott mindkettőnknek jóból,
Nem is értek másból, csakis a jó szóból.

Mire megszülettem, te már elmentél.
Messze, távol jártál, velem nem lehettél.
Emléked nyomáról beszélnek a fák is,
Levelek suttogják, ágak hajladozzák.

Jó ember voltál, mind ezt mondják rólad,
Hiszek minden szónak, mert a szeretetről szólnak.
A szeretet az örök, bízhatunk benne,
Lelket felüdítő, a háború itt vesztes.

Tavaszi napsugár
Ragyog a fák közt
Virágba öltözik a táj
Ablakomban rózsabokor csendes

Üres a három fészek, nincs lakója már
Mindennap várom a rigókat
A boldog csivitelő madarakat
Üres fészkeket széthordták már
Nem jött vissza a feketerigó pár

Délvidéknek sok víz partján,
elszaporodott a hódpatkány,
itt a Dráva a Vörös-part,
hol a Kis-bók vesz kanyart.

Halastavak tucat számra,
hol horgászoknak lesz zsákmánya,
kék meténg is virít szépen,
csak ne szenvednék betegségben.

Ablakom alatt ismét 
Virágba borult a mandulafa.

Apró méhek hada 
Szorgoskodik rajta.

Ami már elmúlt
Soha sem jöhet vissza.

Próbálj meg újra nyitni
Máshogy, másképp, de újra.

2021. 03. 27. Káposztásmegyer

Imáimmal nem dicsekedem,
magamban mormolom, ha tehetem,
Istenházában hangosan teszem,
hívő társaimmal, áldásban részesedem.

Imáimmal csak ketten vagyunk,
Isten ki hallgat, Ő a vigaszunk,
családomért, szól fohászom,
őket féltem, őket imádom.