elmúlt negyvennyolc év, mióta elmentél
de a fájdalom még mindig nem tompult
s a negyven év emléke, amit megéltél
továbbra is eleven, meg nem fakult

köszönöm neked, hogy édesapám voltál
hogy úgy neveltél, mint egy jó barátot
focizni és bokszolni is tanítottál
és szkanderben legyőztem a családot

Oly távol vagy tőlem, de mégis oly közel,
látom fényképed, gyönyörű, énközel,
hihetetlen, csodamágnes, erős vonzásod,
ám még erősebb, belső kisugárzásod.

Tavasznak tőzike, szerény szép virága,
csodás meséknek vagy egy álomvilága,
rózsabokor csak suttogni meri szépséged,
orcád vonásai tükrözik szerénységed.

Figyeljetek csak gyerekek,
Ugráljunk mint a verebek.
Kézzel lábbal mint a békák,
Brekegjetek nem kell némán.

Most az ugróiskolában,
mint a gólya csak egy lábbal.
majd két lábunk összetesszük,
és nagy terpeszben érkezzünk.

Ütem ad jó lendületet,
Fogjunk ugrálókötelet.
Trambulinon szárnyalhatunk,
Le-fel nagyot ugorhatunk.

Csodás kék a földnek ege,
Békét ural minden perce.
Árpa érik zöld határban,
Muskátli ház ablakában.
 
Benn a házban képre nézek,
Dani bácsi, Ani néne.
Középen a nagy asztalnál,
Pucol krumplit, vöröshagymát.
 
Kemény a kezének ökle,
Bicska forog kőrbe-kőrbe.
Oldani nem kell a napot,
Rádióból szólnak dalok.

(Húsvét-i szigeteken)

Húsvéti szigetek  szobor óriásai
Múltból nézve,jövőbe mit olvastok ki?
Álltok még a parton, mint valakit várva
Távolba űzöttek vigasztalására

Vártok a távozóra, talán visszatér még
Sorsát a jövőbe, nagyon megidézték
Vártok, mint mi várjuk a távozókat haza
Elengedtük őket,várjuk szívük visszahozza

Ahogyan lelkemben mámor,
Apai hegedű rezgés,
Ugyanaz a mostohámtól,
A szép citera hang pengés.
 
Téli estéken vigadtunk,
Bátran egymással táncoltunk.
Felolvasását hallgattuk,
Ilyenkor oldottak voltunk.
 
Bezzeg mikor jött a tavasz,
Kezdődött a kinti munka.
Szigorú lett apánk hangja.
Nem lehetett senki lusta.

Édesanyám áldott lelke,
Apát is pótló munkával.
A sorsunkat egyengette,
Vágyott teljes boldogságra.
 
Özvegy férfi hat gyermekkel,
Kereste a biztonságot.
Anyukámmal emelt fejjel,
Kötöttek új házasságot.
 
Ott hagytuk a bús kesernyés,
Rezgő nyárfás otthonunkat.
Öleltük a sok testvérkés,
zengő-bongó jó sorsunkat.

Simulnak a kies tájba,
Piros tetők fehér falak.
Erdőn susog rezgő nyárfa.
Suttogó szél szárnya alatt.
 
Boldog évek élénk házban,
Két kis lármás lány gyerekkel.
Szőlőtőkék gyümölcsfákkal,
Ágat húzó bő terméssel.
 
Édesapám díszt faragott,
Kiskapura kerítésre.
Akkor újként fülhallgatós,
Rádiót alkotott szépet.

Fehér szárnyú békegalamb,
Milyen jó, hogy agyamban vagy,
Te adsz nekem nagy nyugalmat,
Neked adom bizalmamat.
Gondolatom veled szárnyal,
Oda, hol a fény nem árnyal.
Tisztán érintő sugárral,
Isten küldte igazsággal.
Gondolatom repül feljebb,
Fejet hajt az égi jelnek.
Ember légy te csak türelmes,
Akkor is, ha gonosz kerget.

Szívküldi - Apunak

Három évtizede
csillagszemed látom,
nem múlik hiányod
e földi világon.

Szívemet simítja
ében-hajad fénye,
gyengéd szereteted
megannyi jelképe.

Önmagad alkotta
kedves esti mesék,
szavaid, tetteid
kedvemet keresték.

Ő az ANYÁM

Somogy-országnak volt Ő a kincse,
meg is született szüretre,
kalandos volt életútja,
csónak vitte míg ölelte anyja.

Édesapja öröksége,
utat talált délvidékre,
így ott éltek úgy öt évet,
de ott sem leltek menedéket.

Meddig élet az élet,
hol ér véget a méltóság,
van értelme a létnek,
ha marad egy rácsos ágy?
Pislákoló lángocska,
ösztönök küzdelme,
álom az álomba,
az elme gyötrelme.
Megfáradt öreg test,
várja a jótevőt,
a kicsit kedves,
mosolygó ismerőst.
Könnyes szeme hálás,
de kinek, minek,
a szeretet vágyás,

Senki ne írjon semmit,
magába eméssze keservit,
bánatát vigye gyóntatószékbe,
haragját helyezze a fejszenyélbe,
ha nincs fája mit apríthat,
keressen egy helyet, hol ordíthat,
ha valakit szeret, ne mutassa,
ezért még a kutya is megugassa,
ha tehetetlen lesz, forduljon magába,
előbb-utóbb fuldoklik mocsárba,

Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani…

Szemeidbe nézni, merülni a mélybe,
Mélyben izzó fénnyel repülni az égbe,
A kék Holdhoz bújni a karjaid között,
Közelebb jutni, hová lelked költözött…

Lusta, néma ködcsík úszik át a tájon,
Mint halotti lepel, a dombokra terül.
Talán enyhülést hoz, az élet ne fájjon,
Talán a gondok sora homályba merül.

Tetszhalálba süllyed lassan körbe minden.
A völgyek mélyére sötétség borul.
A lélegzetnek sincs kiútja innen,
A világ mellkasára hűvösség nyomul.