Csodás kék a földnek ege,
Békét ural minden perce.
Árpa érik zöld határban,
Muskátli ház ablakában.
 
Benn a házban képre nézek,
Dani bácsi, Ani néne.
Középen a nagy asztalnál,
Pucol krumplit, vöröshagymát.
 
Kemény a kezének ökle,
Bicska forog kőrbe-kőrbe.
Oldani nem kell a napot,
Rádióból szólnak dalok.

(Húsvét-i szigeteken)

Húsvéti szigetek  szobor óriásai
Múltból nézve,jövőbe mit olvastok ki?
Álltok még a parton, mint valakit várva
Távolba űzöttek vigasztalására

Vártok a távozóra, talán visszatér még
Sorsát a jövőbe, nagyon megidézték
Vártok, mint mi várjuk a távozókat haza
Elengedtük őket,várjuk szívük visszahozza

Ahogyan lelkemben mámor,
Apai hegedű rezgés,
Ugyanaz a mostohámtól,
A szép citera hang pengés.
 
Téli estéken vigadtunk,
Bátran egymással táncoltunk.
Felolvasását hallgattuk,
Ilyenkor oldottak voltunk.
 
Bezzeg mikor jött a tavasz,
Kezdődött a kinti munka.
Szigorú lett apánk hangja.
Nem lehetett senki lusta.

Édesanyám áldott lelke,
Apát is pótló munkával.
A sorsunkat egyengette,
Vágyott teljes boldogságra.
 
Özvegy férfi hat gyermekkel,
Kereste a biztonságot.
Anyukámmal emelt fejjel,
Kötöttek új házasságot.
 
Ott hagytuk a bús kesernyés,
Rezgő nyárfás otthonunkat.
Öleltük a sok testvérkés,
zengő-bongó jó sorsunkat.

Simulnak a kies tájba,
Piros tetők fehér falak.
Erdőn susog rezgő nyárfa.
Suttogó szél szárnya alatt.
 
Boldog évek élénk házban,
Két kis lármás lány gyerekkel.
Szőlőtőkék gyümölcsfákkal,
Ágat húzó bő terméssel.
 
Édesapám díszt faragott,
Kiskapura kerítésre.
Akkor újként fülhallgatós,
Rádiót alkotott szépet.

Fehér szárnyú békegalamb,
Milyen jó, hogy agyamban vagy,
Te adsz nekem nagy nyugalmat,
Neked adom bizalmamat.
Gondolatom veled szárnyal,
Oda, hol a fény nem árnyal.
Tisztán érintő sugárral,
Isten küldte igazsággal.
Gondolatom repül feljebb,
Fejet hajt az égi jelnek.
Ember légy te csak türelmes,
Akkor is, ha gonosz kerget.

Szívküldi - Apunak

Három évtizede
csillagszemed látom,
nem múlik hiányod
e földi világon.

Szívemet simítja
ében-hajad fénye,
gyengéd szereteted
megannyi jelképe.

Önmagad alkotta
kedves esti mesék,
szavaid, tetteid
kedvemet keresték.

Ő az ANYÁM

Somogy-országnak volt Ő a kincse,
meg is született szüretre,
kalandos volt életútja,
csónak vitte míg ölelte anyja.

Édesapja öröksége,
utat talált délvidékre,
így ott éltek úgy öt évet,
de ott sem leltek menedéket.

Meddig élet az élet,
hol ér véget a méltóság,
van értelme a létnek,
ha marad egy rácsos ágy?
Pislákoló lángocska,
ösztönök küzdelme,
álom az álomba,
az elme gyötrelme.
Megfáradt öreg test,
várja a jótevőt,
a kicsit kedves,
mosolygó ismerőst.
Könnyes szeme hálás,
de kinek, minek,
a szeretet vágyás,

Senki ne írjon semmit,
magába eméssze keservit,
bánatát vigye gyóntatószékbe,
haragját helyezze a fejszenyélbe,
ha nincs fája mit apríthat,
keressen egy helyet, hol ordíthat,
ha valakit szeret, ne mutassa,
ezért még a kutya is megugassa,
ha tehetetlen lesz, forduljon magába,
előbb-utóbb fuldoklik mocsárba,

Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani…

Szemeidbe nézni, merülni a mélybe,
Mélyben izzó fénnyel repülni az égbe,
A kék Holdhoz bújni a karjaid között,
Közelebb jutni, hová lelked költözött…

Lusta, néma ködcsík úszik át a tájon,
Mint halotti lepel, a dombokra terül.
Talán enyhülést hoz, az élet ne fájjon,
Talán a gondok sora homályba merül.

Tetszhalálba süllyed lassan körbe minden.
A völgyek mélyére sötétség borul.
A lélegzetnek sincs kiútja innen,
A világ mellkasára hűvösség nyomul.

(Világ Költészet és Boldogság Napjára.)

,,Hol a boldogság mostanában?"
Kérdezte tőlünk jó apánk
,,A meleg fűtött szobában!"
Feleltünk rá mi testvérek boldogan.

Hol a boldogság mostanában?
Felragyog a nap, olvad a hó a határban
Hóvirág kinyitja fejét
Erdő mélyén megszólal a nyitni kék

Reményt vesztve
Mész porzik az út utánad
Nehéz súly, gond nyomja vállad
Holnap hova hajtod le fejed
Tudod ezt a sorsot nem érdemelted!

De megállj, utak bús vándora!
Ne futamodj meg hazádból soha!
Nem vár rád Kánaán, mézzel telt folyó
Itthon kell maradnod az lenne jó!

Karod ölelése nyakamat átfonja,
szemeid égő tüze arcomat pirítja,
csilingelő hangod ajkaid harangja,
nyeljen el lelked szerelmes óceánja.

Ott a habok között, lelném örök álmom,
lenne nekem a legcsodálatosabb álom,
nem, onnan én sosem, sehova nem vágyom,
szeretnék ott testeddel együvé válnom.

Sírtak a felhők, könnyezték a napot,
eltévesztették az ünnepi dallamot,
de lelkedben öröm várakozás tombolt,
szerető szíved vágyón hazagondolt.

Ott a régi fészek, igaz megkopott fénye,
szeretteidnek még élő az emléke,
cica ki ácsingózik kis maradékra,
mindenhova potyogtató tojásrakókra.

Kipányvázhatnám
tavaszi nap sugarát,
nincs olyan kötél.
       "
Tőzike kinyílt,
ibolyák virítanak,
reggel még vacog.
      "
Adj Istenem már
imáimra jó választ,
oldozd fel bűnöm.
      "
Vacogok fázom,
keseredett a lelkem,
bimbók elfagynak.