Hárpia a művészet képződménye,
Költők, festők elképzelt szüleménye.
Már időszámítás előtt megjelent,
Madárestű és szárnyú félig ember. 

Női mellű, keselyű körmű alak,
Hosszú haja lebeg, földre lecsapva.
Megzavarja az emberek nyugalmát.
És rémálommá teszi az éjszakát.

   Bevásárlóközpont, este fél nyolc, üveges szemű melósok, vörös szemű-elfolyt sminkű irodacicák, kétcekkeres anyukák, fejhangon visító gyerekek...

Könnyezik a hajnal, gyászolja a nyarat,
őszi leveleken színcseppekben harmat,
elhunytak emléknapja, apró kis lángok,
gyűlnek a sírhantok, vázában virágok.

Kőbe zárt fájdalmat, a virág sem enyhít,
néma sírnál megremegsz, ha harang csendít,
fejfák alatt vibrálnak a fények, alkony,
csillagok pislognak a fekete pajzson.

Egy hosszú szél sodorta hátán 
Ívelt falevél, messzi egy könnycsepp. 
Valaki búcsúzott mogorván, 
őrszem helyén már új őrszem.

Hogy játszik imbolyog a lassú 
Párává vált, gőzben vacog. 
Rág  perceg, madárdal, ének, szú. 
Sokan figyelik a holdvilágot. 

Mikor az őszinte szeretet elfogy,
Ha a  család, sem gyermek,
nem boldogítja szívedet,
Akkor elszabadul az érdek,
a gyűlölet pokla,
Nem ismersz, szülőre, se barátra.

A pénz veszi át a hatalmat!
S az ártatlan lélek zokoghat!
Mikor betegséggel fogják be a szádat!
Nem érdekel semmi, s elhagyod hazádat!

 Elég! Kilencven évig kellett várni,
 hogy nemzetünk összefogás napja,
 Trianon legyen! Óh, micsoda hajsza.
 Országházunkban törvény mondta ki.

 Feszületre vetült sok ember arca.
 Könnyeik a fájdalom imái.
 Múltból a mába már egység kíséri,
 a nagy Közösséget magyarok hangja.

Márton napján írja naptár,
Kint munkának vége,
Elvetett mag alhat most már,
Gazda pihen végre.
 
Márton püspök emlékére,
Harang szól és mise,
Szent lett még ő életében,
Jósággal és hittel.
 
Fiatalon mint katona,
A lovával járva,
Köpenyét koldusnak hozta,
Jó szíve diktálta.
 
Szegényeknek adott erőt,

Vékonyra fonnyad a hold,
magába mélyed az értelem,
megszépül minden mi múlt,
dérfátyol mereng a jelenen.

Maszk mögött szorong a fény,
szürkeség virrad a tereken,
közelebb nyomul a fagy,
zsibbadtság úszik az ereken.

Aprókat rezdül a hang,
felröppen-lehullik csendesen,
levegőt sóhajt a szó,
hópehely olvad a szemeken.

Komor ábrázattal lép színre november,
könnyet rejt tarsolya, gyászol minden ember,
hűen emlékezik rokonra, barátra,
üzenetét súgja krizantém szirmába:
viszontlátjuk egymást, várjatok bennünket,
az lesz az igazi, fényességes ünnep!

Szegény denevérek!
Sötétben élő állatok!
Barlang lakó, ártatlanok
Mily sötétség, átok borult rátok?

Vírus háború dúl!
Messze földön, itt,s az égen
A világ minden zugán
Bosszút áll, ártatlan embereken!

Csendben hullnak el a csatában
Kapzsi világuralomnak nagy az ára!
Szájmaszk került a világra!
A szeretet maszk mögé zárva!