Novemberi este kigyúl egy mécses,
pislákol fénye távolba lobogva.
Mintha arca lenne s úgy mosolyogna,
titkot rejt a hant, néhait, az édest.

Az árva lelkeket erősítsd meg,
ne hagyd hogy gyermekek szenvedjenek,
s ki kezedbe leteszi a sorsát,
ragyogjon hite a sötét  felett.

Egy kiállítás képei között

...fények és árnyak...

Hozzávalók

Nem vagyunk egyedül

Emlékezés fájdalmával
Írom szomorú soraimat
Siratok anyát,apát
Testvéreimet,rokonaimat

Jégvirág nyílt az ablakon,
didergett megannyi lélek,
nagykabátban dúdolt a szél,
messzire szállt az ének.

A nap már lenyugvóban volt, a hold karéja még alig látszott. A vadon magányos volt és csöndes. Imitt-amott hangzott fel egy-egy bősz állat hangja. A madarak hallgattak, mint akik érzik, hogy veszély közeledik.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni

Maga elé nézett, arcát felemelte,
íjként megfeszülve remegett a teste.
Tétován lépeget karjait kinyújtva,
most, mintha kanócként lobbanva kigyúlna.

Talán ha Hazám újra gyermek lenne,
nem volna ennyire hatalmas terhe,
a hitből tiszta patak csörgedezne,
talán, ha Hazám újra gyermek lenne.
 

Elhangzott Táltos, Zebegénytől, 1035-ben megtartott utolsó Szeren.

Jelen tiszteleg a múltnak
könnyek között e napon,
emlékképekből fon füzért
lassan nyugvó fájdalom.

Egykori tisztelt ismerősöm – nem mondom barátomnak, mert barátai halála után százával keletkeztek – hosszú évekig tűnődött azon, hogy a hatalom megrontja az embert. Kérdés azonban, vajon a hatalom, vagy az ember természetéből következik ez: Nem árulta el a választ, én sem jöttem rá azóta sem, de inkább az embert gyanítom e megromlás okának.

Azt mondják, nincsenek vesztett ügyek,
de ha mégis csak itt-ott lennének,
Szent Júdás Tégedet esdve kérlek,
erősítsed meg gyenge szívemet.