Már vastagon levél borítja az iskola mentét
A sok kis virág és a pongyola pitypangok elhervadtak rég
Hamarosan vastag hó fogja itt fedni a talajt
Örökös körforgás, pusztulás és újjászületés.

Csak éppen Téged nem foglak látni soha többé már
Elmentél, bár minden nap eszemben vagy
Immár 55 éve csak Rád gondolok
Éppen úgy, ahogy Te is minden nap rám.

Szeresd az embereket
Hogy Téged is szerethessenek
Ha elfordulsz
Ők ugyanezt teszik veled.

Néha oly jó Veled
Nem is sejted
Veled, csak Teveled
Imádom a lelkedet.

Bezártad ajtódat,
Hiába csengetek!
Nem hallod?
Vagy nem akarod,
Hogy melletted legyek?

Milyen drága voltál nekem
Én édes Egyetlenem
De itt hagytál
Azóta minden idegen

Már éltünkben is többször meghalunk
Fájdalmas, de fel sem fogható ez még
Eltelik pár hét, hónap és év
És többé nincs ugyanúgy visszatérés.

Várlak, megdobban a szívem,
Ha künn egy lépést meghall a fülem.
Hétre ígérted, de érzem,
Nem jössz haza ma sem.
Délben írom e sorokat,
Szívem fáj "kedvesem",
Nem jössz, oh nem, még ma sem,
Mi van veled életem?
Beteg lettél, vagy dolgozol?
Oh, ha tudnám, hol maradozol!
Várlak, minden perc hosszú nekem,

Kázmér a pénzét szerette,
Rókus pedig a lelkét simogatta,
Kázmér a pénzét akarta,
Rókus a lényét, a közelségét,
Kázmér sokszor kihasználta, szégyenbe hozta,
Rókus életen át szerette, óvta és vigyázta.
Kázmér többször is meglopta, majd elkerülte,
Rókus sohasem fogadott el semmit,
Csak azt kérte - költs mindent Magadra!

Szép voltál nagyon
A fehér kórházi ágyon
Mikor a poklok kínját
Álltad ki szomorún.

Nem szóltál semmit
Csak némán tűrtél
Mint egy elítélt, ki állja
Hogy megöljék!

Csak kétszer nyílt meg
Édes kicsi szád
Szívtépő volt hallani
A gyermek hívó szavát.

Mily egyszerű és csendes minden,
Senki sem zavarja a temető lakóit,
Pihennek és nyugszanak,
Mindörökre békében.
Térdelek szeretteim sírjánál,
Némán, fájdalmasan a dombtetőn,
Bár soha ne kéne a rohanó világba visszamennem,
Itt még csak a légy zümmögését sem észlelem.

Kicsi fiam pihensz Te mélyen,
Anyád vigyáz Rád,
Hogy senki ne sértsen,
Vagy tán Te vigyázol Anyukára Kincsem?

Egy vágya, ami embernek lehet
Anyádnak csak az, hogy
Találkozzék Veled.

Térj vissza Drágám
Nagyon várlak Téged
Térj vissza hozzám
Saját képedben.

Kis ruháid rakom össze némán
Állandóan Rád gondolok Drágám
Minden darab ruha egy külön kis emlék
Ezeket soha sem feledném

Reggel van, kora reggel
Künn pirkad és kél a Nap
Mindenki siet, hisz vár a munka
A mindennapi kenyerünk feladata.

Az ösztöneim vittek
Kardlappal előre
Buja, járatlan bozótok közt
Sosem akadt sehol
Kitaposott ösvény a részemre.

Él köztünk egy nemzetőr
Úgy hívják, hogy Dömötör
Nyolcvanöt lesz nemsoká
A csömöri nemzetőr

Itt várok ismét Rád
Ahonnan a vonat sem halad tovább
A hatalmas erdő szélén szakadékok közt
Erre mókus és madarak mozdulnak csupán.

Az ablakodból kitekintve, pókhálót lehalászom
Óriás fák közt sárgarigók járnak
Párkányod alatt bordó-kék és sárga-fehér kis virágaid nyílnak
Mindenfelé illatos ibolyák kéklenek és fehérlenek körbe.

Rég látom, hogy görbe fényekből áll a világ
az árnyékok sejtelmes, apró éjjelek