Őrzi a lány csodás báját,
Félhomályban, szürkeségben,
Öleli több tulipánját,
A szerénység köpenyében.

Gondolata hozzájuk száll,
-Gyönyörű színes szirmotok.
Szelíd mosolyotok után,
Csak szeretetre vágyódok.

- Gyere örök szépségeddel,
Nyisd ki a szíved ajtaját,
Meglásd érzésed szerelem,
Fiú képében nyit majd rád.

Erdőszéli gyümölcsösben,
A lombos fák üde zöldben.
Napsugara cirógatja,
Pirosodjon alma arca.

Kitűnik nagy vén diófa,
Őneki már nincsen lombja.
Ágai földön hevernek,
Rügy sem fakadt életjelnek.

Derekát vihar eltörte,
Évgyűrűi futnak kőrbe.
Gyökerében sincs már élet,
Tőnél fehér gombák élnek.

Akárhogyan fontolgatom,
őseimnél gondolatom.
Bennük voltam bekódolva,
képességben, alkatomban.

Késve jött kissé kikelet,
Vidáman viszi a telet.
A nap nevetve muzsikál,
Hóvirág hóból kandikál.

Elég hozzá pár pillanat,
A szirmaival szárnyalhat,
A kecses kelyhét élteti,
Nap nótáját csilingeli.

Virul vele erdő alja,
Fák rügyeit előcsalja.
A rügyező sűrű ágak,
Madárfészkekre vigyáznak.

Göröngyös az emberiség élete, 
Mutatja évezredek történelme.
Legnagyobb a háborúk pusztítása, 
Halálos járványok keltek életre,
Nem sikerült azok fennmaradása. 

Aranyló napsugár fényét fonja ránk,
Föld forgatja tengelyén önmagát,
Nap beragyog minden kis zeg-zugába,
Látunk nappal, alszunk éjszakában.

Amíg testünkben itt a földön élünk,
Lenti fényekre is van szükségünk.
Villanypózna utca hosszát kíséri,
De a kezünkben kislámpa, kézi.

Lágyan langyos tenyereddel,
Szemem takartad, kacagtam.
Ujjad bársonyát éreztem,
És te sokáig ott hagytad.

Kicsattanó jó kedvünket,
Kíváncsiságom tetőzte.
Kérdések közé kerültem,
Vajon mi lehet előttem?

Nem is kellett tanakodnom,
Elárulta már önmagát,
Romantikus rózsacsokor,
Ontotta rám friss illatát.

Már
indult
ibolya
illatozva.
- Nőnapot köszönt.

Szív
lüktet
forrongva
gyűlik a nép.
- Nemzeti ünnep.

Jön
Sándor
a József
és Benedek.
- Hoznak meleget.

Írta: Bíró Antalné
2020.03.03.

Sötét homály van az ólban,
Tyúkok fenn az ülőn ülnek.
Egymás mellett sorakozva,
Mély álomba szenderültek.

Kakas magas kősziklán áll,
A holdfénynél hűen figyel.
Vigyázza az alvók álmát.
Róka most épp erre nincsen.

Holdsugár hűen mutatja,
A kakas nemes alakját.
Tyúkoknak ő a lovagja,
Piros fény tollán, taraján.

Száraz, szikkadt hegyek sírnak,
virág nyílik szemét dombon,
kevés táplálékkal bírnak,
nő szíve lázadón lobog.
 
Zöldellni kell ide erdő,
szólal szíve érző hangján,
mert már erre nem jön felhő, 
harcoljunk hát nőknek napján!
 
Tisztítsuk meg jól a földet,
ültessünk friss facsemetét,
idevonzza a felhőket,

A csopaki domboldalon,
fasor kíséri utamat,
a dalom is innen hangzik,
táncolnak a napsugarak.

Gyertyám lángja lobog és ragyog,
Mai ima rebeg ajkamon,
Valakiért ki oly jó barát,
Együtt éltük élet viharát,

Ami táplálta is lelkünket,
Mai élő szeretetünket.
Ami eljut az égiekhez,
Mert ima gyógyír a betegnek.

Minden este ezt megismétlem,
Reményt sugalló csendességben.
Erősíti a hit ereje,
Ne félj, Isten fogja kezedet!

Régóta kerestelek, kutattalak,
Ne fuss el, hisz végre megtaláltalak.
Szívemben dúl a szerelem mámora,
Égő piros rózsa szívem záloga.

Amikor először egymásra néztünk,
Mindketten a lelkünk tükrében égtünk.
Az igazit már régóta kerestem,
Végre úgy érzem szemedben megleltem.

Kősziklák alól kisiet a csermely,
Lefut a hegyről mint legkisebb gyermek.
Völgyben besimul pataknak habjába,
Egy nagyobb testvér ölelő karjába.
 
Együtt ringatóznak nagy folyó álmán,
S óceánban mosolyog szabadságán.
E csodás körforgása természetnek,
Élteti a földet és embereket.
 
Míg a csermelyt átlépve tovább megyünk