Ha költő lennék,
az Isten szemével látnám a világot,
akkor is,
ha a jóság nincs már ott.

Olyan csendre vágyom,
ami a végtelenségig
elkísér

Nem történt semmi különös,
szót sem érdemel,
hagyom, hogy elmúljon
minden ami fáj.

Mese, mese száll ma,
Mint egy tündér álma

Szél suttog a lombok között,
A napfényben játszik,
Hegyek, völgyek, dombok fölött,
Szivárvánnyá válik.

Volt mikor elhittem:
esténként meséket sző
a Hold.
Hatalmas óriás
az égbolt.

Már csak a verseimben élek,
Talán ott még léteznek csodák,
Összetört madár szívében
Hallgat a csönd, egyre tovább.

Égig érő fák közt
suhan a szellő
új ruháját ölti
a kis tekergő

Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon

Zsuzsá(m)nak szeretettel mert.  és egyben ezzel a verssel el is köszönök, úgy "andikásan", és  mindenkinek további jó alkotó munkát kívánok. :)

Csupán  három
egem maradt, 
de minden színükben 
mosoly ragyog.

Palacsintába töltött 
tavaszi napokkal 
kecsegtet a holnap
ananászos csirke
száll a tányér felett

Valami vidám verset kéne írni,
hogy kacagjon tőle az ég is,
vagy csak szaladni a széllel,
ha valami másra vágyom mégis.

Napfény fürdik az égen,
fodros felhő játszik,
nyuszi szalad a réten,
szellő kacarászik.

Piros pozsgás gyermek arcon
ott ragyog minden tisztaság.

Ezerkilencászhetvenötben születtem
Tiszaföldváron, 
gyermekkorom kis részét
ott éltem meg.

Tavaszi fények zuhatagában
kis patak csobban, ébred a táj.
Ébredő tájon madárka dalol,
madárka dallal vár a határ.

Egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat