Messzi út végén
egy vándor pihen, botja 
tartja az eget. 

Tavaszi napsugarak virág
illatában türkizbe öltözik az ég.

Lehet százszor is leírtam már:
szeretem a hazámat,
és még ezerszer öntöm szavakba,

Szép ez a táj akkor is,
ha épp ködbe öleli
az Ég

Fák virágaiból szőnek
selyem- fényt
a mindennapok.

Drága tavasz, már féve várok rád,
egy kicsit túl sok ez. Nem? Tulajdonképp mit képzelsz magadról? Ki vagy te?

Kedves Zoltánok, ti vagytok a mai nap krémjei, de ne várjatok nagy hűhós köszöntőt. Mű hó sem kell, van igazi. Legyen elég, hogy gondoltam rátok

Csöndre fagyott az út,
távoli égbolton

Lennél e fény a sötétben
lennél e mosoly az összes
hajnalon,
lennél e tavasz a télben,
lennél e eső kiszáradt
partokon

Ha az ég zöld volna,
és minden rét, kék,
lenne e a hajnalnak pírja

 *A mi mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma*
Áldott legyen az Ég,
a Föld és Te is

Lehet, hogy zajos lesz a holnap,
lehet csend fakad,
ott is ahol dalolnak a madarak.
Lehet fák fonják be a szél haját,
lehet szívdobbanásod lesz az ég

Mint két agancs közt a titok,
úgy suhan el mellettünk
az Idő

Minden kezdetben ott a vég.
A csöndes árnyalatban letűnt
ragyogás.

Az egek illatától
kiszínesedik a táj,
sajátos valóságom
kiteljesedik.

Néha elfogynak a szavak,
csak az Idő csöndje marad
szívedbe írva.

Az út végén
vár egy másik valóság

Álmodó csönd ölén
levél zizzen halkan.
Ringó tó fénykörén
átsuhan egy dallam.