Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

Ó, a köd égi opál,
légies tej a tájon,
szűziesen imponál:
fátyolban leng a bálon.

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

Ó, a düh a haraggal
kéz a kézben barátok.
Kibabrálnak az aggyal,
mikor elönti vad átok.

Ó, a mag, az a holnap
éltető szent kenyere.
Az ember nem csalódhat,
hát kérgesül tenyere:

Ó, a sír hideg fekhely,
dunyha földdel letakart,
megjelölve kereszttel,
s azon írás: ne zavard!

Ó, a híd karcsú kapocs
szerelmes partok között,
felhőkbe nőtt utcahossz
a sötét szurdok fölött -

Ó, a gén egy spirálba
fordult, kóddal védett
létra, melyen világra
tör burjánzón az élet.

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.

Ó, a gyász éjfekete
szitakötő, a lélek
röpködése keresztre,
hantra. Társa a végzet.

Ó, a bűn az arcra ült
leprarózsa, a lélek
bűzlő gennye, agyba gyűlt
kígyóméreg – csalétek.

Ó, a vád vak sújtólég,
orvul robbanó metán,
szívet célzó fúrógép,
cseppből fröccsent óceán.

Ó, a gúny az fáj nagyon!
Tán nem is a szívbe szúr:
a léleknek ártalom,
mert a magjáig befúr.

Kinyílott a téli rózsa,
rátapadt az ablakomra,
s bontogatja szirmát sorra.

Megtörtem a csendet:
kíváncsi voltam –
mit rejt a héj alatt
oly nagy titokban?

Vájjátok ki szemüket a látóknak;
tépjétek ki átkozott nyelvüket;
öntsetek fülükbe gőzölgő ólmot:
hadd legyen mind vak, néma és süket.

Nem másért: értetek.
Mit más ért: értitek?
Egymásért kértelek -
hagyma: sért. Sértelek?