„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga”,
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Bazsarózsa kacérkodik-
pillogásom gyűjtögeti sorra.
Minél többet pillogok rá,
annál szebb lesz, dúsabb lesz a bokra.

Régi elvem:
bánat ellen
kell a versem,

Eladó a menyasszony,
száz forint az ára!
Kiabált az almafa
a cseresznyefára.

 Én már érdek nélkül szeretem a nőket:

elnézem az utcán, a tereken is őket,
amint kis fruskaként fecsegve libegnek,
vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek –
örök Évái egy elherdált ligetnek.

Álljunk meg egy rövid szóra:
nem stimmel itt valami!
Ne üljünk föl döglött lóra –
be kéne már vallani:

Kór a korral
kéz a kézben,
zűr a testben,
űr az észben.

Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem”?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Dugulj már el! – így szólt a bor,
s buborékolt egy nagyot.
Úgy érzem, hogy pimpósodok,
s ecet ízű is vagyok!

Éjjel érő gyümölcs vagyok:
holdvilágnál szüretelj le engem.
Rejtőzz el egy csillag mögé –
ne lássanak, kóstolj meg ott csendben.

Rigó Jancsi, Rigó Józsi
klorofillos tatamin
korán reggel, napsütésben
összevesztek valamin.

Én nem tudok harsányan szeretni,
csak ahogy a Nap becézi a rózsát,
ahogy csillagok sugarukat szórják,
ahogy lépcsőn kísér le a korlát.

  Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Micsoda egy kanyar ó,
s aztán még ez a Pest is!
Az ember hím bárányt lő,
ha egy ilyen útra lep.

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

Kétszáz éves arany, s meg sem tört a fénye,
nemes ragyogás az ő legfőbb erénye.
Magyarok nagy kincse világol a múltból,

Fekete hóvirág nyílik a szívemen,
fekete tavaszon bús hangon sír nekem.
Éjenként araszolt – holdvilág nevelte,
könnyeim itatták, bánatom etette.