Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, kicsit meghatódtam…
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,

Piszkos és rongyos az orgona bokra a kertben,

Köszöntenélek, hogyha elfogadnád,
s előtted állhatnék most izgatottan,
mint mikor szívem sokszor rád nyitottam,
ha szeretni illett minden jó anyát.

                      Unokám első születésnapjára

Május elsején a szív kivirágzik:
tarka kert, körötte zöldell a rét.
Nőszirommal pünkösdi rózsa játszik,
s orgonabokor bólogat odébb.

Magyar vigyázz! Meg ne tévedj,
lugasodban el ne révedj –
esélyed ha maradt még egy!

Megkértem a gyöngyvirágot,
csábítson el engem,
feledtesse a világot,
s áradjon szét bennem.

Az eső es,
a bolygó bolyg,
a forgó forg,
a hordó hord.
A bordó: bord?

Nem tudni még azt, mi lesz itt végül,
de egy sunyi szándék ölni készül.
Az ősi vérszomj kutakat áskál,
s morajlik minden szívdobbanásnál.

Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.

Hiába már a bánat,
a múltra nincs bocsánat –
a bűn az el nem fárad,
a könny az fel nem szárad.

Csak keveset fecsegek,
lassan, csendben locsogok
ritka eset: elveszett,
alig leltem locsolót.

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

                      (Fülledt humor...)

Megkérdezném egyszer a hot dogot:
a kifli, s virsli együtt boldogok?
Nem unják még az ősi formulát?
Nem haladnak a korral, oly mulyák!

A költőiségről

A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.

A természet katedrálisában
orgonán játszik a tavaszi szél.
A virágok ájtatos imában
várnak – csendben figyelik, hogy zenél.

Ferenc József vizet iszom,
amit érzek, magyar iszony:
vér ízű az átkos nedű,
tengernyi könnytől keserű.

Az idő bennünk: kés a vajban –
legyetek erősek, ha baj van!