Őszi verőfény
színe ha villan,
hajnali harmat
messzire illan.

Pincesor ébred,
kulcsok a zárban,
tárul az ajtó,
lépj ide bátran!

Roskad a tőke,
fürtjei rejtve,
pezsdül az élet,
víg ma a kedve.

Szorgos a munka,
puttony a háton,
kell ide férfi,
jöjj ide, párom!

Vénasszonyok nyara
beköszöntött végre,
napsugár mosolyog
színpompás vidékre.

Gesztenye kikacsint
a tüskés burkából,
dió burkot repeszt,
s aláhull a fáról.

Október 6 - Arad!
Aratott a halál!
Gyászunk örök marad,
vigaszra nem talál.

Lapozgatom az új könyvem
meghatódva, nagy örömmel,
belélegzem friss illatát,
mi a bensőmet járja át,
üdítőként hat lelkemre,
mint hűs forrás elcsüggedtre.

Hálát érzek... Megköszönöm
mindenkinek itt a földön,
ki ily szépre megalkotta,
mintha csupa hímzés volna.

Pár emberes bátor hónap
véget vet a nyári jónak.
Legelöl jön a szeptember,
batyujában őszi tender.

Iskolába hív a csengő,
harsány hangú, messze zengő.
Tódul is a siserehad,
felidézve a víg nyarat.

Halványodik a Nap fénye,
fecskecsapat indul délre.
Csipkedni kezd az őszi szél,
kék égboltra felhőt kísér.

Népi tánc

Harsan a nóta,
szárnyal a dallam,
húzza a prímás,
lelke a dalban.

Büszke legények
kört alakítnak`,
szívek e percben
sorra kinyílnak.

Széki harisnya,
dísze a csizma,
férfias izmok,
képzelet cifra.

Lendül a jobb láb
íve magasba,
készül a másik,
koppan a sarka.

Rózsa, szegfű, viola
Téged köszönt, Ilona.
Szellő súgja szép neved,
Nap az égről rád nevet.

Madárkórus kánonban
azt csicsergi a-mollban,
a legszebb név a tied,
dallamot, verset ihlet.

Ica, Ili, Ilona,
Icu, Ilus és Lonka,
hajnalfény, ha felragyog,
legyen boldog névnapod!

Kárpátok bércének
igazi szépsége,
kősziklák tövében
megbúvó értéke.

Hófehér csillagarc,
havasi porcelán,
szelíden mosolygó,
ártatlan kisleány.

Szellővel táncolgat
szerelmet álmodván,
napfénynek sugara
bőrének bársonyán.

Látványa elbűvöl,
mindenki csodálja,
amikor rátalál
havasi gyopárra.

Nekem szent e hely!
Őseim földje,
Verejtékükkel
Rendre öntözve.

Kenyeret adott
Hálából nékik,
Ők pedig hitték,
Ezért kell élni.

Mígnem egy napon
Új világ köszönt,
S vitte, ami volt,
Odalett a föld!

Közösben minden,
- Ló háta túros -,
Munkaegységért
Kérges kéz húzott.

Vén idő kereke kíméletlen halad,
rögös útján vele történelem szalad.
Embermillióknak szolgaság a sorsa,
reményük sem lehet a szebbre meg jobbra.

Kényszerített eszmék szorítják béklyóba,
ennek megfelelni, ez csupán a dolga.
Bólogatni bőszen, tisztán látni tilos,
propaganda, reklám sok-sok agyat kimos.

Magocska kiszökik
tobozok réséből,
pilleként földre száll,
nem riad a téltől.

Rögök közt megbújva
békésen szundikál,
jeges szél fülébe
altatót muzsikál.

Hópihetakaró
a fagytól megóvja,
madárfütty ébreszti
az édes valóra.

Kikelet csodája
erőt ad, növeszti,
fejét a rögökből
peckesen fölszegi.

Ígérted jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.

A természet veled lüktet,
fennköltté lesz minden ünnep.
Lelkem húrján Vivaldi cseng,
faágakon madárdal zeng.

Koronája vagy a nyárnak,
az emberek reád várnak.
Telis-tele a kosarad,
értünk fárasztottad magad.

Kemény munka sok gyümölcse,
barack, alma, szilva, körte,
málna, egres, lédús dinnye,
táplálékunk ízes kincse.

Az erdőnek búvó bája
az illatos, szép vargánya.
Összefut a nyál a szájba,
ha az ember végre látja.

Minden évben készültünk rá,
ki így, ki úgy - hite szerint.
Készült sonka, piros tojás,
s bokor alján fészek - megint.

Barkacsokron hintáztatott
szelíd szellő hímes tojást,
tágra nyíló tekintettel
kicsi gyermek lelt száz csodát.

Aranyeső, tulipánfa
hajladozott a napfényben,
feltámadt Krisztusról zengett
örömének a miséken.

Emberarcot öltött,
köztünk él a földön,
terve aljas, bűnös,
kárhozattal töltött.

Mézesmázos szóval
terjeszti tanait,
fennkölten hirdeti
igazként a hamist.

Szétdúl szépet és jót,
mi embernek érték,
ne legyen nyugalom,
felejtsük a békét.

Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja akit talál.

Hétről hétre sokkol gyászhír...
éltest, ifjat mélybe zár sír!
Csillaggá vált példaképek,
s maradnak csak az emlékek.

Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.

Hullámot vet a kedélyed,
szomorú vagy meg szeszélyes.
Felhőszemed tele könnyel,
gyorsan megered a könnyed,

hullik végeláthatatlan,
duzzad földben meg patakban.
Majd hirtelen képed ragyog,
élvezed a fénylő Napot,