A pillanat, mely ad
új reményt,
új esélyt,
de ahogy jött,
oly gyorsan elillan,
ha nem ragadod meg a pillanatot azonnal!
Hiába sírsz utólag már,
az elillant pillanatot
soha vissza nem hozhatod,
nagy kár.
Ne habozz hát,
ragadd meg, mit az élet ád,
s a kínálkozó pillanatot
ne engedd menni tovább.

Ma gyönyörű szép őszi nap volt,
az égen pár bárányfelhő kóborolt.
Avar borította a csupasszá vált fák ölét,
s mi boldog mosollyal hallgattuk
a fákról lehulló levelek lágy neszét!
A fák sokszínű sárgás, barnás, vöröses levelein
megcsillan a fény az őszi napsütésben.
Sétáltunk meghitten kéz a kézben,
életünknek ebben a szép fejezetében,

Ne restelld ha jő
a szerelem a nagy Ő
utolsó esély

Lehetőséged
ha lesz boldogságodat
soha ne add fel

Szerelmes éjjel
repültök az égbe fel
rózsaszín mámor

Csodálatos éj
izzik köztetek a lég
vele így oly szép

2024. október 24.

TM

Sötét, hideg az éjszaka,
egy csillag sem ragyog
az égen ma.
Testemből feltörő vágyaim elfojtom,
virágozni őket nem hagyom.
Hiába vergődik érted meggyötört testem,
az ész dönt, bár kicsit restellem.
Hiába a vágy, ha eltakar
a ködös messzeség,
fátyolos, könnyező szemmel nézem,
mi maradt a szerelemből még.

Elcsitult bennem az est nyugalma,
hallgat a sötét éjszaka,
meghalt a kínzó vágy,
rideg, hideg az ágy.
Felsikolt a szenvedély,
neki ma nem jutott esély.
A szem meredten néz a semmibe,
neki sincs sok jövője,
nem perceg a szú sem,
elfáradt, úgy hiszem.
Könnyet ejt a vén hold,
bár nem bolond,
hol volt, hol nem volt,

Szívemből szól az én dalom,
szeretlek téged, édes angyalom!
Te vagy az éjszakám és a nappalom,
minden percem veled együtt élni akarom.
Válladra hajtom a megfáradt fejem,
te átölelsz féltőn, kedvesem!
Hozzánk szállt a boldogság kék madara,
s csodás dalát nekünk dalolta.
Trillája szállt fel az égbe,
s mi boldogságtól hevülten

Jöjj, kedvesem, ölelj át,
én úgy szeretem,
oly szerelmesen, oly kedvesen.
Fonjon körbe a két karod,
ugye, édesem, te is akarod!
Érzem, gyorsabban ver a szíved,
a vágyad is éled, szeretlek téged!
Érzem a puha,
leheletfinom simogatásod,
mellyel a vágyam lángoló tűzbe hozod.
Remegő testem téged vár,
oly jó, hogy ölelsz már.

Őszi rózsa,
halványlila őszi rózsa,
te vagy a szívem hírmondója.
Mondd el, hogy szeretem,
soha nem feledem,
itt van a szívemben,
örökre benn.
Őszi rózsa,
halványlila őszi rózsa,
illatod száll az éjszakába,
elviszi a szél a sóhajom,
éjjelente a kedvesemre vágyom,
róla álmodom.
Izzik a lég,

Gyorsan elszaladt ez az év,
tovaszállt az ifjonti hév.
A régi vágy most is itt a szívemben ég,
szeretlek téged, kedvesem, oly rég.
Nekem már nem terem babér,
a tüdőm tiszta levegőt kér.
Az idő minket nem kímél,
nemsokára jön a hideg, fagyos tél.
Az ember mindig szebbet remél,
s nem tudhatjuk,
ki, meddig él.

Elmegyünk,
egy szép nap mind elmegyünk,
itt hagyva földi életünk,
fájdalmainkat letettük!
Elmegyünk,
könnyeket ne ejtsetek miértünk,
hisz várnak,
kiket annyira szerettünk.
Elmegyünk,
pedig még úgy szerettünk,
de mi nem ellenkezhetünk,
már várnak ránk,
és őket keblünkre öleljük.
Elmegyünk,

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehűl a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken,
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak egymásba már!
Az ősz átfesti szinte egy éjjel a tájat,
így ad neki csodás bájat!

Őszi csípős köd
borította a tájat
hajnali sikoly

Szél tördelte ág
a földre ér recsegve
élete vége

Az eső után
millió gomba éled
süniknek étek

A tölgyfa ölén
mókuska serénykedik
makkot gyűjt télre

Erdei bőség
gesztenyéket, makkokat
tálal ebédre

2024. október 13.

TM

Süt le a nap rám
a fáradt sugarával
itt van az ősz már

Hulló falevél
libbenve a földre ér
avarágyára

Aszúsodik már
a szőlőszem a tőkén
díjnyertes bor lesz

Nyílik a kertben
őszirózsa virága
temető várja

2024. október 9.

Múlnak az évek,
futnak hetek,
lelkembe nézek,
téged kereslek,
észreveszlek,
megölellek,
örvendek,
Neked.

Múlnak az évek,
rohannak a percek,
veled lehetek,
érted élhetek,
neked kellek,
szerethetlek,
reméllek,
Téged.

Nincs már erőm harcolni
a semmiért,
az erőm itt véget ért.
Arcodról rég eltűnt a kedves mosoly,
rajta már csak bántó,
torz barázda látható!
Nincs már erőm,
magamra maradtam,
utamat járhatom már egymagam.
Belefáradtam a közönybe,
mely körülvesz,
megfáradt testem így még betegebb lesz!
Nincs már erőm,

Szívembe tőrt döfött az enyészet.
A múlt árnyéka lebeg falakon,
megnyúlva riogat egy fájdalommal teli hajnalon!
Elvetélt vágyak, rohanó évek,
ezek a tények,
még mit remélhetek,
hisz eljárt már fölöttünk az időnk,
több már a múltunk, mint a jövőnk!
Mindig vágyunk a jobbra, a szebbre,
de hogy mit ad a sors,
jutunk-e előbbre?

Nem sokat aludtam az éjjel,
testem a fájdalom darabokra marta széjjel,
fáj minden porcikám,
ez nem az én boldog éjszakám!
Fájdalommal megtört arccal ülök az ágyam szélén,
mi jöhet még életem végén?
Testemen verejtékcseppek futnak le,
lepedőm most mohón issza be,
de közben reszketek,
ó, Égiek,
velem mit tettetek!

Álmodtam egy szebb világot,
a réteken nyíló sok-sok illatozó mezei virágot.
Sétáltunk az illatozó virágok között,
szívünkbe boldogság költözött,
mosolygó szemed huncutul nézett rám,
kezem a kezeddel összeforrt már.
Istenem, neked szól ma is imám!
A kis patak rohanó habja kacagva tükrözte vissza,
hogy boldogságunk Isten ajándéka!