Elmegyünk,
egy szép nap mind elmegyünk,
itt hagyva földi életünk,
fájdalmainkat letettük!
Elmegyünk,
könnyeket ne ejtsetek miértünk,
hisz várnak,
kiket annyira szerettünk.
Elmegyünk,
pedig még úgy szerettünk,
de mi nem ellenkezhetünk,
már várnak ránk,
és őket keblünkre öleljük.
Elmegyünk,

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehűl a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken,
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak egymásba már!
Az ősz átfesti szinte egy éjjel a tájat,
így ad neki csodás bájat!

Őszi csípős köd
borította a tájat
hajnali sikoly

Szél tördelte ág
a földre ér recsegve
élete vége

Az eső után
millió gomba éled
süniknek étek

A tölgyfa ölén
mókuska serénykedik
makkot gyűjt télre

Erdei bőség
gesztenyéket, makkokat
tálal ebédre

2024. október 13.

TM

Süt le a nap rám
a fáradt sugarával
itt van az ősz már

Hulló falevél
libbenve a földre ér
avarágyára

Aszúsodik már
a szőlőszem a tőkén
díjnyertes bor lesz

Nyílik a kertben
őszirózsa virága
temető várja

2024. október 9.

Múlnak az évek,
futnak hetek,
lelkembe nézek,
téged kereslek,
észreveszlek,
megölellek,
örvendek,
Neked.

Múlnak az évek,
rohannak a percek,
veled lehetek,
érted élhetek,
neked kellek,
szerethetlek,
reméllek,
Téged.

Nincs már erőm harcolni
a semmiért,
az erőm itt véget ért.
Arcodról rég eltűnt a kedves mosoly,
rajta már csak bántó,
torz barázda látható!
Nincs már erőm,
magamra maradtam,
utamat járhatom már egymagam.
Belefáradtam a közönybe,
mely körülvesz,
megfáradt testem így még betegebb lesz!
Nincs már erőm,

Szívembe tőrt döfött az enyészet.
A múlt árnyéka lebeg falakon,
megnyúlva riogat egy fájdalommal teli hajnalon!
Elvetélt vágyak, rohanó évek,
ezek a tények,
még mit remélhetek,
hisz eljárt már fölöttünk az időnk,
több már a múltunk, mint a jövőnk!
Mindig vágyunk a jobbra, a szebbre,
de hogy mit ad a sors,
jutunk-e előbbre?

Nem sokat aludtam az éjjel,
testem a fájdalom darabokra marta széjjel,
fáj minden porcikám,
ez nem az én boldog éjszakám!
Fájdalommal megtört arccal ülök az ágyam szélén,
mi jöhet még életem végén?
Testemen verejtékcseppek futnak le,
lepedőm most mohón issza be,
de közben reszketek,
ó, Égiek,
velem mit tettetek!

Álmodtam egy szebb világot,
a réteken nyíló sok-sok illatozó mezei virágot.
Sétáltunk az illatozó virágok között,
szívünkbe boldogság költözött,
mosolygó szemed huncutul nézett rám,
kezem a kezeddel összeforrt már.
Istenem, neked szól ma is imám!
A kis patak rohanó habja kacagva tükrözte vissza,
hogy boldogságunk Isten ajándéka!

Elmúltak szép, ifjonti évek,
az élettől én már nem sokat remélek!
Sok volt a szenvedés, a fájdalom,
testem, lelkem sokszor fájt, megrogyott!
Volt, mikor azt hittem, feladom,
de a hitem mindig velem volt,
így utam tovább folytatom.
Hiába bántottak durva szavakkal,
én itt vagyok, nem kell még a ravatal.

Ömlik az eső
áztatja a földeket
áldás vagy átok

Viharos szél fúj
faágakat szakít szét
félelmet keltő

Csendes az eső
vetéseket növelő
Isteni áldás

Hűvös az idő
őszi színekben a táj
fáradt a nap már

2024. október 2.

Hullik a falevél már a fákról,
az őszi szél lefújja őket az ágakról.
Egyre több a levél már a fák alatt,
ebből lesz a vastag avar.
A vastag avar már szőnyegként borítja
a fák és a bokrok alját,
itt helyezi el télre a kis sün a családját!
Téli álmot alszik a sün,
késő ősszel az avar alján,
a sün család mély álomba szenderül.

Zizzen az avar,
kavarja a hűvös szél,
surran az ősz,
kabátot vesz fel, aki él.
Levetik lassan a fák ruháikat,
pár levélke görcsösen kapaszkodva sóhajt.
Hiába minden, itt az ősz,
mindig a természet győz.
Libben a reszkető falevél,
s avarágyán még a nyárról mesél.
Sün készít családjának téli fészket,

Csodálatos őszi este,
szívem a szívedet kereste,
az éjszakai csend átölelt,
ez a nap is oly hamar eltelt!
Vártam hívó szavad,
nekem a csend marad!
Velem van, átölel,
este álomba ringat el,
csókot ad fáradt homlokomra,
megnyugtat hajnalra!
A csend ma is itt van,
és nem kérdezi, mi, miért van!
Hallgat, megnyugtat!

Hozzám bújt kedvesen az ősz,
lágy szellővel simogatta arcom,
oly jólesik nekem,
hagyom!
A napsugara kissé fáradtan ragyog már az égen,
én mégis minden nap, kedvesem, hozzád visszatérek.
Szeretlek téged!
Őszi színekbe festette a természet ecsetjével a tájat,
s én csodálom a színek kavalkádját,
amely a tájnak ad új bájat!

Éjjel van és nagyon fázom,
a helyemet nem találom,
a csillagokat sem látom,
veled lenni vágyom!
Szép álmaimat várom,
rám lel a boldogságom.
Ölelő karodba vágyom,
ugye, érzed a hiányom?
Melegíts, erre várok,
örömömben kiáltok,
az égbe veled szállok.
Két szemed íriszét, ha látom,
Te vagy az Én boldogságom.

Szíved legmélyén dédelgetett
csodaszép érzelem,
mely egy rózsa szirmán ma elmereng!
Kezembe fogva, fájó szívem megremeg,
szerelmes emlék, mint egy film,
a szemem előtt lepereg.
Oly szép e bársonyos, vörös rózsaszirom,
ujjaimmal leheletpuhán megsimogatom.
Érzékeny szirma a finom érintéstől kitárul,

Őszi napsütés
arcunkat simogatja,
vége a nyárnak.

Elfáradt a nap,
sugara gyenge sóhaj,
itt van már az ősz.

Sárga falevél
szél viszi messzire már,
szép indián nyár.

Beborult az ég,
esik az őszi eső,
rossz ma a kedvünk.

2024. szeptember 20.