Meghitt csendben
Esküdnék az égre,
Magammal, sorsommal
Kibékülnék végre.

Fonnyadt lelkemet
Nem taposnám többé,
Felsóhajtanék,
Ha az ég,

Ezt... Még... Megengedé.
Mint kivert kutya, kóborlok este,
Sehogy sem jön álom
Két fáradt szememre.

Lázas testem
Kíntól verejtékez,
Higgyétek el!
Keresem az Istent.

Gyere velem Szeptember!
Öltöztessük át a fákat!
Hadd legyenek leveleik
legszebben felöltöztetett ruhákban.

Hadd pompázzon még a kert
mosolygó virággal,
Házak előtt illatozó piros rózsafákkal.
Énekelj még madárka,
csicseregj az ágon,
Nézd, mily szép az ősz,
hogy kitárul a világnak.

Valahol egy vándor
kilépett az útra,
de útjába a szél a port
szüntelen kavarta.

Kavarta, keverte,
szemébe fújta,
de a vándor csak ment,
sosem nézett hátra.

Ballagott botjával
nyáron, ősszel, télen,
völgyeken által,
dombok közelében.

Te légy ó, én szép szerelmem,
Örök perzselő tűz!
Légy az én menedékem,
Ki magához űz!

Vonagló testem
Kéjtáncot jár,
Egybeforr testünk
A csók, a vágy, a láng.

Te légy én végzetem,
Légy nekem halálom!
Ha karjaid közt veszek el,
Én már azt sem bánom.

Elég nehéz ezt megérteni...! Reménykedni a holnapban,
hogy talán majd a holnap még hozhat vigaszt, 
és felüdít benne minden érzés és gondolat,
és csak jót ígérnek a csillagok,
és elénk tárulnak a jobbnál-jobb napok.
Vagy csak túl merev az ember,
miközben gyermekszívvel dobog,
de körülötte mégis oly hidegek a kezek, s némák a hétköznapok.

Mély völgyekben,
zöld dombokon,
folyók mellett
erdősorok,
erdők mélyén
hűs patakok,
patak partján
erdőlakók.

Avar alatt
hangyabolyok,
felettük meg
madárdalok,
hangjuk ékes,
csengő-bongó,
röppen, száll
a sárgarigó.

Mardossa, tépi szívemet a bánat,
"Csak játékszere vagyok én ennek a világnak".
Azt tesz vélem, amit csak akar,
Ha úgy tetszik néki, körém téglafalakat rakat.

Kibontok egy téglát, kettőt,
De a fal újra és újra megnő,
Magas tornyok már énelőttem,
Elveszek e város közepében.

Merre sodor az élet?
Merre hív a lét?
Édes ízekkel kecsegtet,
Fejemre illatot mér.

Selyem kendővel törölgeté arcom,
S közben sóhajtásnyira ül
A bánat, a fájdalom,
Mely lelkemben, szívemben sehogy sem csendesül.

A szerelemtől olvadni látszik az idő,
A szerelemtől csak egy röpke pillanat,
Míg szerelmes a szív, nem nyugszik ő,
Mert a láng benne egyre-egyre csap.

A szerelemtől fuldokolni vágyunk,
A szerelemtől a vágy megéget,
S vállalunk ezer kínt is magunk,
Ha szeretni tudsz, hát vérezz!

Napfényt látok, s olvadni kezd bennem a jég,
A fájdalom, mit magamban találok, ezer darabokra hullik szét.

Nem szaggatja tovább szívem, nem nőnek elém magas falak,
Csengő rímekben sorakoznak fülemhez a betűk, a szavak.

Szilárd talaj íme talpam alatt, nem növi be az ingovány,
Nem haszontalan indák nyúlnak már kezem után.

Megkezdem e mesét,
de ne higgyétek felét.
S amit rejt a másik fele,
az is bizony mese!

Szegény asszony ült a lócán,
kapu előtt várta urát.
De a gazda oly későn jött,
az öregasszony beleőszült.

Hazaér az asszony férje,
de az asszonyát meg se ismérve.
Elmegy vígan mellette,
s a feleség rá, így szól e:

Fáradt testem-lelkem pihenni vágy...!
- "Úgy átaludnék én egy éjszakát."
Álmodnék színes, tarka rétet,
Hol lepkék szállingóznak énelőttem,

S gyenge szárnyrebbenésüket nézvén
Lelkemet örömmel töltenék.
Néma a nevetésük, néma a kacagásuk,
De mily gyermekien játszadoznak fogócskát
A gyöngyszemű, bársonyos lepkepárok.

Gyönge kis madárka
ágról-ágra röppen,
nem találja kedvét
az erdő sűrűjében.

Fejét leereszti,
búsulva szemléli,
a lenti világtól
félve meg is kérdi;

- Ó te szép sík,
zöldellő messzeség!
- Meg tudnád mondani,
mért nem kék itt az ég?

Vártalak minden időben,
reggel, este, s hajnalban.
Vártalak kora délután,
vártalak, ha lement a nap.

Vártalak minden pillanatban,
s a pillanatnak pillanatában
is téged szólítottalak.
Éveken keresztül
reménnyel éltettem szívemet,
és mindennap megáldottalak.

Felnőttem-é, vagy csupán gyermek maradtam?
Agyamban futkos száz éles gondolat,
Játszik hajam a nyári széllel,
Arcomat lágy csókkal érinti a fényben,

Úgy, mint jó szülő, ki szereti gyermekét,
S kedvében olykor, mily örömét lelé,
Ha Őt, néha ó, nem sírni látja,
Hanem, ha elmegy is...
Mindenkor visszavárja.

Jó volt itt lenni,
hol lépett a lábam,
Hol sóhajtásaim
a magasba szálltak.
Jó volt itt lenni,
nézni a felhőt,
Várni a nyárban
a hűsítő szellőt.

Szerettem lenni,
elcsendesülni,
a természet lágy ölén,
olykor megpihenni.
Szerettem lenni,
csodálni a szépet,
a sokszínű szivárványt,
látni az égen.

Valahol messze,
Egy pataknak partján,
Pár szem esőcsepp hull
Néha-néha énrám.

Az égen szivárvány
Nyújtózkodik éppen,
Átível hosszan,
Egész faluszélen.

Néz rám a patak,
Közeledik vize,
Egyre halad,
Kanyarog ereje.

Fejem felett repül
Néma kis madárka,
Csőrében szalmaszál,
Cipeli házába.

Nem maradt másom az égvilágon,
Reszkető nyárfa lesz az én világom.

Lelkedtől távol annyira fázom,
Adja rám szíved a téli kabátom.

Nézek csak vissza, de semmit se látok,
Hol vagytok álmok, hol vagytok barátok?

Egyet szerettem, ez lett a vesztem,
Itt hagynom Őt, nehéz volt megtennem.