Fáradt testem-lelkem pihenni vágy...!
- "Úgy átaludnék én egy éjszakát."
Álmodnék színes, tarka rétet,
Hol lepkék szállingóznak énelőttem,

S gyenge szárnyrebbenésüket nézvén
Lelkemet örömmel töltenék.
Néma a nevetésük, néma a kacagásuk,
De mily gyermekien játszadoznak fogócskát
A gyöngyszemű, bársonyos lepkepárok.

Gyönge kis madárka
ágról-ágra röppen,
nem találja kedvét
az erdő sűrűjében.

Fejét leereszti,
búsulva szemléli,
a lenti világtól
félve meg is kérdi;

- Ó te szép sík,
zöldellő messzeség!
- Meg tudnád mondani,
mért nem kék itt az ég?

Vártalak minden időben,
reggel, este, s hajnalban.
Vártalak kora délután,
vártalak, ha lement a nap.

Vártalak minden pillanatban,
s a pillanatnak pillanatában
is téged szólítottalak.
Éveken keresztül
reménnyel éltettem szívemet,
és mindennap megáldottalak.

Felnőttem-é, vagy csupán gyermek maradtam?
Agyamban futkos száz éles gondolat,
Játszik hajam a nyári széllel,
Arcomat lágy csókkal érinti a fényben,

Úgy, mint jó szülő, ki szereti gyermekét,
S kedvében olykor, mily örömét lelé,
Ha Őt, néha ó, nem sírni látja,
Hanem, ha elmegy is...
Mindenkor visszavárja.

Jó volt itt lenni,
hol lépett a lábam,
Hol sóhajtásaim
a magasba szálltak.
Jó volt itt lenni,
nézni a felhőt,
Várni a nyárban
a hűsítő szellőt.

Szerettem lenni,
elcsendesülni,
a természet lágy ölén,
olykor megpihenni.
Szerettem lenni,
csodálni a szépet,
a sokszínű szivárványt,
látni az égen.

Valahol messze,
Egy pataknak partján,
Pár szem esőcsepp hull
Néha-néha énrám.

Az égen szivárvány
Nyújtózkodik éppen,
Átível hosszan,
Egész faluszélen.

Néz rám a patak,
Közeledik vize,
Egyre halad,
Kanyarog ereje.

Fejem felett repül
Néma kis madárka,
Csőrében szalmaszál,
Cipeli házába.

Nem maradt másom az égvilágon,
Reszkető nyárfa lesz az én világom.

Lelkedtől távol annyira fázom,
Adja rám szíved a téli kabátom.

Nézek csak vissza, de semmit se látok,
Hol vagytok álmok, hol vagytok barátok?

Egyet szerettem, ez lett a vesztem,
Itt hagynom Őt, nehéz volt megtennem.

Ha én szél lehetnék,
Csak szeretetet fújnék,
Nem fázna senki sem,
Én sem dideregnék.

Mert oly hideg az élet,
Ha nincsen szeretet,
Oly hideg a szív is,
Ha nem öleli senki meg.

Hűvös a lélek is
Odabent a testben,
Ha nincsen szeretet,
Nem melegedhet fel.

Idegen vagyok
ebben a világban,
nem találom
sehol helyemet.

Amerre csak
ellátnak szemeim,
senki nem néz
egyformán velem.

Néznek jobbra,
balra látnak,
ám középre
nem figyel tekintetük.

Széles ez az út,
hol járok,
de eltévedek
egyedül.

Sompolyogva fúj reám
az idő vén szele,
mint öreg fákat, ha néz a Nap,
még vénebb szeme.

Oly csendes, mélabú,
s óvakodva lépked,
arra vágyik ő talán,
ha nem venném észre?

De egyik felem követi,
mint macska az egeret,
másik felem neveti
az őszülő öreget.

A bánat tüze éget itt legbelül engem,
Szívem közepébe szeget vert az élet.
Itt folyik ki vérem, heget hagyott rajtam,
Szerelmem nélkül, egyedül maradtam.

Messze ment tőlem, oly nagyon távol,
Nem látja szemem, én boldog világom.
Nem hallja már fülem suttogó szavát,
Nem érzem csókjait, nem érzem illatát.

Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Midőn arra gondolok,
hogy nem vagy itt,
meghal a remény,
s vele együtt pusztulok el - én.
Mi ez a varázs, te Szép?
Szívemben te ki vagy?
És én miért vagyok - ki téged így szeret
- hasztalan!
Ez a sors annyira bizonytalan.
Csak a mélyben vélem lelkemet,
s nem látom benne a fényeket!
Szomorúan nézem magam,

Nézem a dombokat,
Hegyeket, völgyeket,
Hallgatom csendben
A madáréneket.

Napsugarak fénye
Dédelgeti az ormot,
Nyári szellőcskék
Simogatják arcom.

Oly nagy a világ,
De benne vagyok én is,
A végtelen szívében
Elmerengek én is.

Somlóhegy, 2022. július 10.

Magam vagyok.
Magam lettem újra.
De szívemben felcsendül a hárfa húrja.
Csilingelő dallama oly kedves énnekem,
Mintha szívem boldogsággal vón' tele.

Jöjjetek! Hallgassátok!
Vagy eme boldogságos, mámoros világban ti meg... nem álltok?
Örömének a szeretet zenéje,
Lelketekben megmarad emléke.

Csókolj úgy, mintha élnél,
Csókolj úgy, mintha félnél,
Csókolj úgy, mint ki halni megy,
Mint kinek ez a csók... az élete!

Ha szabad a csók, nincs abban szerelem,
Az csak íztelen és keserű méz!
A csók az, amiért harcolnod kell,
Amiért, ha kell, meg kell küzdened!

Sűrű, sötét felhők
Takarják utamat,
Lassan ballagok én
A jegenyesor alatt.

Száraz falevelek
Rezzenek meg néha,
Hideg szél suhan
A lombok ágaira.

Megyek én, megyek,
Lehajtom fejemet,
Nézem az utat,
S követnek a hegyek.

Hallom lépteim,
Csak én járok egyedül,
Szívemben a fájdalom
Csak nékem hegedül.

Ne hagyd,
ó, virágom
hervadni
sorsodat,
fogadj vizet,
s eressz gyökeret!

Miként
a Nap
megöntöz
fényével,
engedd,
hadd nőjön
leveled!

Meglásd,
eljön
a holnap,
de éjjel
még ápold
sebeid!