Nem, az nem lehet, hogy ne érje fény lelkemet!
Az nem lehet, hogy szívembe ne gyűjtsek apró, de csillogó gyöngyöket.
Az nem lehet, hogy ajkam ne érje forró, vad szenvedély,
Az nem lehet, hogy csak üljek, s hallgassak én.

Kinézek a tájra,
A tájról egy fára,
Annak egyik ágára
Rászálló madárra.

A tolla fekete,
A csőre éles,
Szemével szemléli
Ez őszi képet.

Kopasz a fa ága,
Nincsen maradása,
Szürke felhő fölé
Inkább továbbszálla.

Magasból lenéz,
Keresi a párját,
De nem látja szegényt,
Se fejét, se tollát.

Hűvös hajnalokon
az utcákat járom,
még alszanak
zöld levelek is az ágon.
De én kóborlok, mint egy eltévedt álom,
páromat talán már...
meg nem találom.

Kerestem régen...
most is keresem.
Keresem mindenhol
az egyetlen egyet.
Keresem éjjel,
keresem nappal,
keresem ma is,
kit szeretni tudtam.

Esőcseppek
táncolnak az éjben,
keringőzik velük
az enyhe szél.
Ritmust játszik
koppanásuk egyre,
ha egy-egy csepp a mélyben
olykor földet ér.

Midőn felcsillan szemedben a remény sugara, szíved-lelked örömre fakad.
Erőt ad neked hited, ha benned lakik Isten kegyelmes, irgalmas,
végtelen szeretete.
Nem vív már ádáz harcot benned a jó és a gonosz,
hisz' győztél a rossz felett,
nyugalmat talált feldúlt életed,
ha Isten szorosan fogja a kezed.

Fogadj szívedbe
én szép szerelmem!
Súgd szívednek: "szeress"!
Midőn az éj
leszáll az estre,
a Hold sem
egyedül nevet.

Körülötte ragyognak
a csillagok,
fényük tündököl
az égen.
Az én szívemben
te ragyogsz fel,
s fülemben csendül fel a te édes nevetésed.

Fejemben a gondolat
felőrli lelkem,
malomkőként súlyt le rám
az életnek terhe.
Fáj az élet cseppje,
keserű, sótlan,
sanyargatott sorsom
kiszáradt folyócska.

Tátogó halként
medrében vergődőm,
elfogy lélegzetem,
elfogy minden erőm.
Forró levegő
kavarog felettem,
szurkál lángja,
felperzseli testem.

Vágyak, álmok és remények,
csak miattatok élek!
Ha ti nem lennétek,
mily színtelen lenne ez az élet!

Vágyódni a jobb után
erőt ád a szívnek.
Lendít egy kicsit az életen,
s könnyít a nehéz léten.

Meghalni mennék,
futni az ismeretlenbe!
Odaát vannak ők, akiket ó,
mennyire szerettem!

Látom szemedben,
Úgy éget a vágy,
Szíved lelkeddel
Körtáncot jár.

Pezseg a véred,
Forral a tűz,
A vágy kínjaitól
Már nem menekülsz!

Csókomra éhes,
Kíván a szád,
Testem melegébe
Bújtat a láz.

Lüktet a hő,
Egyre melegszik,
Nem számít az sem,
Ha pokolra kell menni.

Megüté fülemet az éj dala,
Csendes, halk nótát dalolász,
Alszik az este, álmodik,
Elbújt a takaró alá.

Lehunyták szemüket a csillagok,
A Hold a felhők mögé osont,
Szellő suhant át az ablakomon,
Ki fönt van még, az csak én vagyok.

Amikor elhagyni látszik a remény,
lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
Mert ősz után tél jön, és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Valahol magamban,
a lelkem legmélyén,
ott ül az Isten: trónján,
fènyes, királyi székén.

Ott ül csendesen,
néha megszólít,
néha csak bólogat,
néha fejet fordít.

Hátat fordít akkor,
ha sötét éjben járok,
ha nem nézem arcát,
a fényi világot.