Lelkem lelkedet immáron ölelni vágyik,
míg nézem csendben a lenyugvó napot.
A parti fák ölén csak az esti szél hárfázik,
forróság van, de én majdnem megfagyok.

Meleg ölelésed a rideg folyó nyelte el,
mikor elmerültél annak sötétség ölében.
Egy égi angyal most csak neked énekel,
valahol ott kint a távoli sötét temetőben.

(Halottaink emlékére)

Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved, és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.

Ma végtelen az éj örök, hű szerelme,
miénk lesz ma este a jó tündérek lelke.
Bánatos a mosoly, de csupa-csupa jóság,
nem vendég ma nálunk a földi valóság.

Az édes bor árkot vájt a torkomon,
tüzet szított a szédült képzelet.
Agyamban már új világok nyíltak,
íriszembe árulkodott pár fénylelet.

Eladtam akkor ott józanságomat.
A kufárság piacának önző tündérei
nem mutattak nekem másik kiutat.
Betemettek önnön elmém örvényei.

Azt hiszed, ismersz, á dehogy,
csak az indulataimat látod és komor haragom.
Meg azt, ahogy szeretem vagy nem szeretem ezt az életet,
de nem látod igazán, milyen is vagyok.
Nem látod, mekkora bennem a világ,
nem hallod szívem szeretet ritmusát.
Nem látod komor arcom mögött a valódi szépet,
csak a fájó, buta, tettetett szürkeséget.

Bacchus, vigasztalan, hosszú volt ez a nyár,
De a tőkék közt hamar új vigaszt talál.
Érett gyümölcse a közeledő ősznek,
A szőlőskertek vígságot szüretelnek.

A csúf világ gondját jó lenne feledni,
A bronzszínű őszben jobb életre lelni.
Vígságtól hangosak ősi szőlőskertek,
Nektárban fürdenek az aranyló szemek.

Elmerengtem a tétova, múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.

Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.

Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.

Rózsákkal szórtad meg inboxomat,
és postaládám egyre csak dagadt.
Vettem azóta még több tárhelyet,
legyen hova küldened a műszíveket.

Nézz fel az égre, mikor földig ér az éjjel,
csodáld amit látsz, légy tele reménnyel!
Érzed már, hogy mily apró is az ember,
és tele van örökös ősi vak gyűlölettel.

Keresi, kutatja folyvást a származását,
de nem veszi észre a teremtés csodáját.
Pedig csak a végtelenbe kéne belenézni, 
és az életet kéne kicsit jobban szeretni.

Itt hagytad a papucsodat,
mondd csak, nem hiányzik?
Az a gúnyos kis mosolyod
valahol még a fürdőben ázik.

Az ágy alatt találtam a süket csöndet,
sóhajod összegyűrve a lepedőre tapadt.
Kerestem, mi az, mi belőled enyém lett,
de csak az érintésed az, mi itt maradt.

Az élet csírája lüktet szívünkben idebent,
és forr bennünk a féktelen élni akarás.
Megélni szerelmet, a múltat és jelent
úgy, ahogy még nem tette azt senki más.

Gyönyörű lelkünk a tétova időben
pillangószárnyon suhan át nesztelen.
S míg millió remény gyúl ifjúi szívünkben,
létünk benne örök, s a szeretet végtelen.

Gyűszűnyi öröm
élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat

Gyűröm az utat magam alatt,
A fölkavart por a szemembe mar.
Lábam alatt pár elveszett pillanat,
A távolban sötétlőn készül a vihar.

Remek
e kéj
szemed
beszél
beszól
simít
a szó
van még
tennivaló
panasz
akad
vigyázd
magad
ázik a fény
halvány
remény
csillagba
hullt
a múlt
benned
vagyok
s hagyok
pár pillanatot
marad a kéj
szemed
beszél
beszól
írlak
bírlak.

Ma reggel egy kicsi boltban jártam,
A kenyér mellett szerelmet találtam,
Levettem, talán jó lesz majd jövőre,
De rá volt írva a "mindig, mindörökre."

Ha netán a hasznát majd nem találom,
Hát ott vesszen ez az ákombákom álom,
Én eladtam a lelkem az ördögnek érte,
Semmit se kaptam mindezért cserébe.

Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.

Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?

Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Sötét fodorba burkolózott már az este
A Nap a fényét már régen elvesztette
A lét és nemlét most annyira ingatag
Aludni készül mindkettő a csillagok alatt

Csak a költő van ébren, feszülten figyel
Még nem búcsúzik, tudja, még élni kell
Megfér itt minden ábrándos gondolat
Bűnös és bűntelen, mind egy takaró alatt