Koldusod vagyok, pedig királyod lehetnék,
És te királynőm nekem, az egyetlenegy,
Most a morzsákat szedem, mit elhullajtott az ég,
Pedig lehetnék tenéked hű szerelmesed.

Vagy udvari bolond trónod zsámolyánál,
S te nevetnél rajtam, mert hát a dolgom ez,
Bolondabbnak lenni bolond álmaimnál,
Szívembe vésni éjente suttogott neved,

Ölelj, mikor mások már nem ölelnek,
Adj melegséget jéggé vált szívemnek,
És mikor a nap az ég tetejére hágott,
Váltsd meg nekem e jeges, csúf világot!

Szólj hozzám, mikor már nem teszi ezt senki,
Tudjam a némaságot oly hamar feledni,
Tövisként szúr a sok rám ruházott átok,
Pedig léteim során mind vigyáztam rátok.

Ott álltunk a folyóparton,
Hajunkba bújt az esti szél,
Egymásba forrón elsimulva,
Hallgattuk hogy mit mesél.

Nem volt jövőnk, csak a jelen,
Csak a most van és az itt,
Szíved dobbant a szívemen
Újból, ismét, megint és megint.

Akarsz-e velem, mondd, harmatvizet inni,
reggelnek ringásában egymásba szeretni,
míg a nap életet adna e zajos világnak,
örülnél-e velem e csodálatos mának?

Akarsz-e, mondd, szép holnapom lenni,
megcsúfolt múltunkat együtt elfeledni,
könnyeink bő kútja, ha majd kiszáradna,
ragyognál-e a szemembe újra meg újra?

Ha majd e világban egyszer meghalok,
Te ne sírj, hisz én mindig veled maradok,
Elhantolják majd porhüvely földi testemet,
De a szívedben, tudom, mindig ott leszek,

Mit földi lét, mit kegyetlen, önző fájdalom,
Amit a sír rejt, az csak egy porladó halom,
Az élet bármilyen kegyetlen és mostoha,
Kit a szívedbe rejtesz, nem halhat meg soha,

Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.