Reménylenék nyugalmat szárnyalót
Álmok után boldogságébredést
Kacagó fényben csillám fényhozót
Csókkal pecsételt szeretetölelést

Reménylenék lelket a szíveknek
Hógyöngy fehéret könnyel áztatót
Szivárványszínt minden szürkeségnek
Gyermekmosolyban szeretethozót

Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.

Aludtam, vagy csak ébren álmodom,
nem tudom, de oly mindegy talán.
Angyalom karjában ismét fiatal vagyok,
és ringok egy szerelemgondolán.

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait

Vér áztatta szép Golgotát,
Megölték az Isten fiát,
Út szélén sok véres kereszt,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Csatákat vívtál az Úr nevében,
Nem számított se bűn, se szégyen,
Az igazság már rég elveszett,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.

Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.

„Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,”
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
S miként számlálja ezüstjét
a hitetlen nagy arcú, úri nép?
A megbocsátás nagy erény,
abból biz több kellene,
hogy a szolganépnek jusson is,
meg maradjon abból télire.
A „mindennapi kenyerünket”
a düh és harag rágta szét,

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása,
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva,
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon,
Sokadik a mély karc tenor hangomon.
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam,
Egészen mélyembe értük belenyúltam,
Majd mások talán egyszer továbbszövik,
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait.

Hazugságokkal éljük naponta életünk,
ilyen lett a világ, és mi benne elveszünk. 
Te ne alkudj meg akkor semmiképp,
tetteiddel hirdesd a szeretet üzenetét!

A szeretet nem kér, csak önzetlen ad,
lelket simogat benne minden pillanat.
Hagyd a rosszat saját tüzében égni,
tanítsd a világot, hogyan kell szeretni!

A lábtörlő az ajtó előtt
oly magába gyűrten elterült.
Egy kopott fotó a málló falon
dicső múltjába szenderült.

Pókhálók között alszik a múlt,
elszakadt már a selyemfonál.
Poros könyvek, nemes szavak,
itt gondolatot rég nem talál.

Gazdagéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát.
A szegény ember meg csak nézi,
hogy a békát hogy filézi.

A békacomb finom, zsenge,
aki nézi, lóg a nyelve.
Bent a házban meleg vagyon,
a tél nem jön be az ablakon.

Gazdag gyerek húzza száját,
falhoz vágja vacsoráját.
"Megint ez van, nagyon unom?!"
és kigrimaszol az ablakon.

Omladozik már a megsárgult vakolat,
kopott falak közt haldokló mozdulat.
Az óramutató múltjával békét kötött,
a fotókon csámcsogó porördögök.

Sáros pofával tépik az elveszett időt
őszbe konyult, hulló hajtincseim között.
Lassan beleolvadok az elcseszett mába,
menekülnék múltamba vissza, de hiába.

"Isten, áldd meg a magyart"
Hisz évszázadok búja szítja
Átélt már oly sok véres vihart
Míg könnypatakját egyre ríja

Szívébe víg derűt sugározz
Ne ontsa már a drága vért
Feloldozást adj hű imáihoz
Hisz éltét adta e szent honért

Elmerülni még az ezerszín nyárba',
Kitárt karokkal futni bele a világba,
Megölelni azt, ki velem szembejön,
Fogadni, ahogy hangosan köszön.

Mezítláb taposni a meleg pocsolyákat,
Körbetáncolni az ezüstszín fákat,
Nappal mosolyt csenni, éjjel meg ölelni,
Igenlő kérdésre csak igennel felelni.

Tudod, én magammal úgy elvagyok,
Belém gyűrődtek a réges-rég tegnapok,
Nem tervezem már az éveket,
Csak a most fontos, ez az egyetlen egy.

Azért kérdezd meg néha, hogy vagyok,
És én majd neked örömmel válaszolok,
Elmondom majd, hogy nem fáj már semmi,
Ócska hazugságom majd ne akard észrevenni.

Mi végre számolok órákat, perceket,
napokat, elkorhadt éveket?
Mi végre gyűjtöm hervadó csokorba
az elhasznált emlékeket?
Mi végre szült engem az anyám
az életnek ezen az oldalán?
Mi végre lobbant értelem fejemben,
és miért hitt bennem az Isten?
Mi végre formált ilyenné, aki vagyok,
és súgja fülembe reggel: "Jó  napot"?

Te vagy a virág pajkos, tarka réten,
én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.

Te vagy a szó a hófehér papíron,
én meg a tinta, hogy neked mindig írjon.
Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja,
én meg a könny, mely arcodat simítja.

Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.
A kettes számrendszer rendre dolgozik
halkan, hogy ne hallja meg senki sem.
Édesem, te most mért is vagy itt,
ez lenne az a híres, nagy szerelem?
Akkor tiéd vagyok, ölelj csak megint,

Édes dallamok rezgő hullámain,
szétfoszló vágyak s álmok lágy ölén
suhanok némán az ismeretlen csöndbe.
Képzetem színes ringó gondoláján
viszem magammal szomjas álmaim.
Magukhoz ölelnek a csábos éjszakák,
s fülembe suttognak csókos angyalok.
Éji harmat simítja ráncos homlokom,
túl vagyok régen ím' minden bánaton.