Ajkadon játszik éhesen tűznyelvem,
Iszom szomjasan fuldokló sóhajod,
Kéjbűnben fürdök veled ó, szerelmem,
égjünk el most, és ne várjunk holnapot!

Szégyenpírjaink nem látja már senki,
Feloldozás vagyunk e bűnvágyó imában,
Benned szeretnék végleg odaveszni,
Nincs holnapunk, hát égjünk el a mában!

Szerelmes tűz mardosta lelkem,
tódultak számra gyöngyöző szavak,
egy kattanás, és jelzett a szívem,
hogy eljött most az az édes pillanat.

Üdén fordultam s kerestem száját,
miközben nyúlt felém édes kis keze.
Majd hirtelen a semmiből, formálta ujját,
s mit mutatott, az egy jó nagy fityisz, füge.

A hetes buszra szálltál,
te húsz voltál, én huszonegy.
Mellém ültél, rám mosolyogtál,
lényeddel örök szerelmet adtál.
Beszéltél anyádról, ki otthon beteg,
nem tudják mi baja, az Isten áldja meg.
Reméled, a gyógyszerek majd segítenek,
ha meghalna, hát összetörne a szíved.
Apád, bár néha dolgozik, de inkább csak iszik,

Vágytam rád és édes mámort akartam
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén
A szerelmes csatákról immár lemondtam én
A párnámba temettem könnyező arcomat
És ő kapta helyetted ott, millió csókomat

Ott mondtunk igent az ölelkező fák alatt
Nyelvünk egymásnak adott hűsítő vigaszt
Ajkad édes íze tűzként perzselte a szám
Csókunk ott égett szánknak bársonyán

Ittuk egymást, de szomjunk csak egyre nőtt
Karomba fontalak, mint még soha, azelőtt
Nászágyunk volt a sok összegyűlt falevél
Párnánk az arcunkra simuló koraesti szél

Kérlek, soha ne szeress meg engem,
mert neked adnám örök szerelmem,
elvenném szerelmes, ártatlan álmaid,
és csak téged akarnálak megint és megint.

Elvenném tőled mindent, ami annyira szép,
és magamét adnám a te szerelmedért.
Önző vagyok, mert utánad vágyom,
eladnám érted az összes világom.

Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.

Gondolat csapong két kimondott szó között,
elmúlik minden, csak a gondolat örök.
Járatlan utakon kísérnek remények,
míg fölöttünk elsuhan csendben az élet.

Ha felhő lennék, esőt sírnék,
könnyeiddel egyesülnék.
Ebből egy nagy tavunk lenne,
melyben tested megfürödne.

Ha szellő lennék, szárítnálak,
simítnálak, csodálnálak.
Elbújnék göndör hajadban,
elvesznék az illatodban.

Ha napfény lennék, ölelnélek,
melegemmel hevítnélek.
Felgyújtanám a szívedet,
éltető fényt adnék neked.

Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve
simulnék lázasan szemérmes öledbe,
keresnék benned örökös kegyelmet,
letenném végre a cipelt keresztet,
hallgatnám végül duruzsoló szerelmed,

Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Kedden ölelj, hogy az ne fájjon.
Szerdán az álom ölemben találjon.
Csütörtök legyen a menyegzőnk napja.
Pénteken frigyünket semmi ne zavarja.
Szombaton a szerelem szítsa fel vágyam,
hogy vasárnap ismét ajkadon találjon.

Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,

Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.

S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.

Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban, hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.

Tudom, az élet egy kegyetlen kaland,
benne vagyunk, mint csöndben a hang.
Kérdezem, hogy mindez mind megérte?
S belekacagok a halál sötét szemébe.

Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat.
Szeretetmagokból őröltem lisztemet.
Szívemnek tüzében sütöttem kenyeret.

Lehulló könnyekből préseltem italom.
Örökké éhezem és folyvást szomjazom.
Lágy, fehér kenyérre, lehulló könnyekre.
Színtiszta álmokra, sosem volt ízekre.

Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?

Lesz-e, ki ott van, ha rosszat álmodol,
s nyugtat, hogy "semmi baj, szívem",
majd karjával gyengéden átölel, s tudod,
most nem bánthat senki sem.

Hogyha méh lehetnék, szirmaidra szállnék,
csodás mézkelyhedből új erőt merítnék.
Szirmaid harmatját mohón mind meginnám,
mézédes illatod mind magamba szívnám.

Hogyha méh lehetnék, nem várnék tavaszra,
hűvös napokon is szállnék terád vissza.
Elmerülnék ott a gyönyörnek tavában,
megfürödnék mindig arcod mosolyában.

Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!

Add nekem tekinteted meleg nyári éjjel,
mikor halk patakok ringatnak édes zenével!
Simítsd az arcom szerelmes illattal,
s takarj be lágyan álomhozó csókkal!

Álmodj, kedvesem, puhát és szépet,
álmodj a világnak őszinteséget.
Álmodj az arcokra örömvirágot,
élni velem egy másik világot.

Álmodj, kedvesem, lelket a szívnek,
álmodj nagy áldást megannyi hitnek.
Álmodj nekünk őrjítő vágyat,
öled melegében szerelmi ágyat.