Akarsz-e velem, mondd, harmatvizet inni,
reggelnek ringásában egymásba szeretni,
míg a nap életet adna e zajos világnak,
örülnél-e velem e csodálatos mának?

Akarsz-e, mondd, szép holnapom lenni,
megcsúfolt múltunkat együtt elfeledni,
könnyeink bő kútja, ha majd kiszáradna,
ragyognál-e a szemembe újra meg újra?

Ha majd e világban egyszer meghalok,
Te ne sírj, hisz én mindig veled maradok,
Elhantolják majd porhüvely földi testemet,
De a szívedben, tudom, mindig ott leszek,

Mit földi lét, mit kegyetlen, önző fájdalom,
Amit a sír rejt, az csak egy porladó halom,
Az élet bármilyen kegyetlen és mostoha,
Kit a szívedbe rejtesz, nem halhat meg soha,

Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.