Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Hogy rikoltozik a sok sirály,
zsákmány szerzés ez a viszály,
már készül a Nap lenyugodni,
a szépséget még kell fokozni.

Havazik – oly csodás ahogy hull,
nagy-nagy pelyhek, sűrű sorokban,
egymásra rakodó, fehér halmaz,
ott álok, gyermekként az ablakban.

Sok fajta gyümölcsöket,
nevelnek kertemnek fái,
már tavasztól késő őszig,
zamatosak körtéi, almái.

Tündöklő fényes Nap,
Hold bársonyos fénye,
ti vagytok életemnek,
éltető örökös reménye.

Mámorító volt az a bor,
hát leültem, hogy írjak,
de mit tudtam volna írni,
mámorító szép szavakat.

Ma vasárnap van, de esik,
vagy cseppre-csepp hullik,
jut eszembe a szomorú dal,
kinek bánat, másiknak diadal.

Függőágynak hálójában,
sellőt fogott egy halász,
hal pikkelyét elvesztette,
leszek én most madarász.

Simogat a napfény,
szeptember havában,
derűsek a parki séták,
fáknak lehullt avarjában.

Felforgattad az életemet,
meggázoltad a szívemet,
ezek után, hogy is lehet,
szeretni majd így tégedet.

Sóbálvánnyá merevedett az élet,
letűnt koroknak, ránk maradtak,
mind örömei, mind szenvedései,
hogy bánjuk velük, ha ujjaknak
is gondokat okoznak, megoldásai.

Ha majd az óra,
elüti újra a hetet,
talán a régi estek,
vissza-visszatérnek.

Az örök életnek virágát,
csak nem nekem szakítod?
Kíváncsivá teszel engem,
át hogyan miképp adod?

Öreg ivónak bal sarkába,
egy rég lestrapált asztalnál,
gondolataiba elmélyedve,
a férfi vörösbort mustrál.

Lőrinc után,
búcsúzik már,
fecskékkel int,
búcsút a nyár.

Fájdalomtól torzult lélekkel,
valahogy vesztettem utamat,
nagy tervek hulltak mocsárba,
ingoványkeze húzta lábaimat.

Bánatosan szól a hegedű,
húrjai régmúltról zenélnek,
a megviselt öreg vonójára,
hullanak fájdalmas könnyek.

Fent a sziklák, csupasz ormán,
sasok köröznek, az ő birodalmuk,
lent a lankákat, erdők árnyalnak,
ahol feltűnnek, zergék muflonok.