2.ének

Hódok rágta fák, szélben sírva nyögtek,
mond ilyenkor miért némák a zöldek,
parti fák panaszát, Drávába rejti,
évszázad könnyeit úgyis felejti.

Károgva repülnek fekete kányák,
őszi vetéseket sűrűn dézsmálják,
a tél pőrén hagyta rétet és mezőt,
nem terített rá fehéres lepedőt.

Bezártam szívem, elromlott a zár
Bezárult örökre, nem nyitható már
Elszaladt éveket kutatom
Tükörbe nézhetek tudom

Fáradt az arcom súgja,
Sok volt a küzdelem, súlya
Bezárt szívem, hagyom dobogni
Pár jó szót még szeretnék kapni

Téli lehelet fonalak,
Hallhatatlanul rezegnek.
Álca mezején elhalnak,
Hajnali fagy már nem lelte.
 
Mikor telel a természet,
Jégcsap álom otthonra lel, 
Orgonasíp sorban ébred,
Végig az ereszalja telt.
 
Ha csikorog a hideg tél,
Család este a szobában.
Rájuk fér már a pihenés,
Ki-ki meleg kuckójában.
 

A mesés hófedte hegyormok alján.
Hol gyopár nyílik a sziklakő sarkán.
Gomolyfelhők övezik a csúcsokat
Alant a mélyben napfénye simogat.

Nagy nyugalomban egy furcsa madár pár.
Mélykék tengerszem kavicsos partján áll.
Sas az egyik a madarak királya.
Róla szól történelem legendája.

/részlet/

Kék égbolton szél gereblyéz felhőket,
míg lenn a földön a fűzfavesszőket,
barka bársonyos bolyhú mosollyal hív,
most látom, mező rét mily dekoratív.

Február felvesz néha fehér subát,
kandallóba pöccint lángoló gyufát,
fellobbanóláng fényjátékot játszik,
ám a tavasz még erőtlenül mászik.

Szívedben szívem,
így érzed dobbanását,

Verset írok hozzád!
Verset, érzelmek vad sorát
Kegyetlen szíved, hangos a szád!
Vers kegyelemért kiabál!

De dühöd még nem tomboltad ki
Olyan, mint e ordító világ!
Tör, zúz az értelem falán!
Ököllel vívod sorsod igazát!

sok mindent átéltünk
az elmúlt pár évben
sokszor veszekedtünk
vélt őszinteségben

a hónapok múltak
a problémák gyűltek
gondok halmozódtak
jöttek, majd megszűntek

többször úgy döntöttünk
te jobbra, én balra
de végül ráléptünk
a békés, jó útra

most csend van, hideg, téli csend
a lelkem fagyott jégvirág
nagyon szerettem, de elment
hívta őt az árnyékvilág

már messze jár, fenn a fényben
csillagként vigyázza álmom
hálás vagyok, vele éltem
de már nem mondja: kislányom...

2021. február 12.

Rímjeim dallamával, tán szívedig eljutok,
vagy lantom húrjait szaggatva messze futok,
válaszra várok, te drága NŐ, halljam szavad,
mit kívánsz, a sima vasat, vagy legyen aranyad.

Nagy a sürgés-forgás egy szerepi háznál;
Szívdobbanás, sóhaj egy ottani lánynál.
Kérőt vár a szentem, s hej, boldog az óra,
Mikor meglátja azt az utcaajtóba.

A tornácon ülve, apja pipára gyújt.
Anyja, jó asszonyként, a konyhába vonult.
A lány a szobából lesi ablakon át,
Mint köti a kérő kapu elé lovát.

Talán a holnap reménye az, mi éget?
S feltűnnek előtted elgyötrő lidércek:
Hogyha eljön mégis újra,
Nem fordul-e szomorúra
Reggeled s holnapod? Jaj, hát mért is kérded?

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van, ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek felkiált, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat, házakat, hol kutya ugat.