És egy éjjel elszökött a fénnyel...

Ha tudnátok mennyi kincsem van itt a földön,
ez a hatalmas vagyon, oly mint márványbörtön, 
igyekszem közkincsé tenni, szárnyaljon feléd,
de mi gátolja egy különös szűrőbetét.

Párizsban zokog az ősz
Hullnak a falevelek
Utca kövét pirosra festik a fegyverek
Könnyeket hullajt az ég
Nem mossa le azt soha
Áldozatok vére az égre kiált istenért
Lobban a gyertya értük ég

Mátyás király, Te igazságos!
Törd meg újra a jeget!
Szenvedett e föld népe eleget
Őrizd meg, védd meg nemzeted

Mátyás király, mi szentté avatunk!
Te voltál a mi szent királyunk!
Szent koronánkat visszaváltottad
Isten is velünk megmutattad

Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt mutasd majd rá,
ott van hol Tejút kanyarog.

Nem számolom lépteimet,
de hozzád eljutok gyalog,
írok hozzád szóképeket,
így megtudod, imádód vagyok.

Emlékeznek ránk a padok,
váltakozva futnak évszakok,
bizony harmat dús hajnalok,
ott ajkadon nem fonnyadok.

Időzónák között hevernek az álmok,
sokszor bizony köztük ott botorkálok,
néha azonban arcomba csapkod ágbog,
vagy ölelő karokkal valaki átfog.

Balatonfüredi öböl felett sirályok,
oly aranylón hullámzó búzakalászok.
mint Balatonnak vizén a hullámok,
néha takarnak engem árnyas platánok.

Engem szüleim úgy tanítottak
Válaszoljak, ha valamivel vádolnak
Ma van „Magyar Kultúra Napja”
Ezen a napon válaszom megadva :

Kősziklák alól kisiet a csermely,
Lefut a hegyről mint legkisebb gyermek.
Völgyben besimul pataknak habjába,
Egy nagyobb testvér ölelő karjába.
 
Együtt ringatóznak nagy folyó álmán,
S óceánban mosolyog szabadságán.
E csodás körforgása természetnek,
Élteti a földet és embereket.
 
Míg a csermelyt átlépve tovább megyünk

/l823.Ol.22 /

Isten megáldotta a magyart
Mikor megszülettél
Mikor Kölcsey költőnk
Által útra keltél
Magyarok "Himnusza" a létnek
Benned zengenek múltak és keservek
Magyarok ajkán győzelmi ének

Felvette hosszú avar palástját, 
a ráöltött fehér hógallérját,
minek nevezzem őt, a gyönyörű nőt,
tél Tündérnek, vagy tavaszra éhezőt,
ezt a kutyákat sétáltató hercegnőt,
hisz aggattam rá többféle jelzőt,
legendája bejárja mezőt, erdőt.

Ó, milyen csengő, bongó,
isteni harangszó
fülemnek e zaj:
hallom a kisfiút végre,
és nézd, legörbül szája-széle,
sír, fülemnek sírása dal!

/200.éves születése napján/

Betűztem kiskoromban a falvédő feliratot-
" Vissza mindent, Nagy-Magyarországot!”
Vissza mindent, amit az élet adott
Nem kérdezek, csendben vagyok.. 

S múlik az idő, s tova szalad
Megértettem már a kérő szavakat
Átérzem már a szívfájdalmakat
Szomorú a lelkem, látom a gondokat

Ez olyan tudomány, mi nem tankönyvekből ered,
művészi érzék kell, s az alkotó két kezed,
itt lent Somogy-ország déli szegletében,
olyat mutatsz nekünk, gyönyörű képekben,
mi csak benned lehet, művész szellemében.

Védd meg a könyvet!
Szép magyar anyanyelvünket
Nem tud így írni, más nemzet
Nem fűti ily heves lelkület!

Ablakon kinézve, vakító napsugár,
ajtón kilépsz, jéghártya ott a pócsóján,
jó volna hinni, ám a látszat néha csal,
hátam mögött lehetne, néha őrangyal.

Mert szavak néha, korbácsütésként hatnak,
sokszor szomorú a vége a vidám dalnak,
nem a folyadékra, jó szóra szomjaznak,
szoríts helyet olykor a prédikáló papnak.

Látod-e ott, a mélység rejtett fényét,
szürkeség alatt, az élet aranykincsét,
hol az útnak végét, most sem fogod látni,
hisz vendégek vagyunk itt, ezt kéne belátni.

Most sem vagy egyedül, hű társad a kutya,
lehet nem  céltalanul, indultál egy útra,
a látszat ellenére, ez nem fekete fehér,
bizakodhatsz, hisz tarisznyádban ott a kenyér.