Jaj de jó, jaj de jó szerelmesnek lenni,
amikor két ember ily boldog tud lenni!
Mindegy az évszak, tavasz, nyár, ősz vagy tél van már,
ha Ámor nyila eltalál, rájuk csodás boldogság vár.
Jaj de jó, jaj de jó szerelmesnek lenni,
két gyönyörű szemben a csodát meglátni.
Érezni keze bársonyát,
átélni vele száz csodát!
Repülni együtt a végtelenbe,

Vége van az ősznek,
a hideg szelek győztek.
Kopaszak a fák,
fehéren hajlong sok ág.

A szép zöld koronából
színes, majd fehér lett,
ahogy kifestette az ősz,
s utána a tél felébredt.

Beszórta az erdőt hóval,
beszélt hozzá jeges, fagyos szóval.
El is aludt tőle,
nem kel, csak jövőre.

Csendesen ücsörgött
egy malával kezében,
nyugalom volt körülötte,
megértés a szemében.

Mindenre mosolyogtak,
arca apró ráncai
táncoltak fényesen,
gyertyáinak lángjai.

Számolta a gyöngyöket,
mormolta imáját,
néha szellő borzolta,
simította ruháját.

A legszebb ifjúkori térben és napsütésben
Pusztultak el sorra az édes nézésetek,
Még tökéletes látással is már
Homályossá lett a kéklően fényes tekintetetek.

Végeláthatatlanul hosszú küzdelmek sora 
Végső soron többnyire kudarcra ítéltetett,
Közösségek, emberek, tiszta érzések és megbecsülések
Mind véglegesen nagyon távol kerültetek.

Ó, szerelem, szerelem,
mennyi ember veszti el naponta az eszét,
s a józan ítélőképességét!
Hiába minden, ami nyilvánvaló,
nem, nem látja,
hogy a szerelem érzése benne már izzó láva!
Köd borítja el a szemét,
és nem látja, csak a kedvesét!
Ilyen volt régen is,
és ez ma sem változott,
ha Ámor nyila eltalál,

Csak mentem és mentem, nem várt rám senki
Szemembe nézett a hideg őszi szél
Elveszett álmaim kerestem estig
De nem ért lelkemhez semmilyen remény

S mikor már éledni kezdett a hajnal
S az ég aljáról tovatűnt a vak sötét
Fáradt lábaim pihenni vágytak
Megálltam hát, s megpillantottam a fényt

Sosem voltam jobb senkinél,
Nem is ez az, amire vágyom,
Csak boldog szerettem volna lenni
Valamilyen áron.

Szerettem volna szeretni,
Szerettem volna szívből,
Tisztán és őszintén,
Úgy... Isten kegyelméből.

Lassan fehér lován megérkezik a tél,
sörényét borzolja hideg, havas északi szél.
A ló két lábra ágaskodik, nagyot fújtat,
jeges fuvallata eltakarja a holdat.

Nyergében jégpallosával földre koppint a tél,
megfagy minden, beleremeg az éj,
s belep mindent a dér.

Mekkora nagy csoda volna,
ha most az erdő megszólalna.

Elmesélné, hogyan válik ősz a téllé,
napsütés hideg reménnyé.

Elmondaná minden baját,
ha nem tépné viharos szél a haját.

Odasúgnák hideg lehelettel az ágak,
átjárja most lelkét a bánat,
mert a tavaszra még sokat várhat.

TM

Szilaj, fehér lován vágtat a tél,
mígnem karácsony estéjéhez ér.

A fenyőfán gyertyaláng lobog,
körülötte angyalszárny susog,
a szívekben szeretet dobog.

Eljött Szent Karácsony estéje,
a szeretetnek szentélye.

Néha megrezzen a fa,
s rajta egy csengő,
az izgalom mindenki szívében megnő.

Gyere,
gyere szeretni, kedvesem!
Ugye, most nem mondasz nemet.
Gyere,
gyere simulj hozzám,
érezzem, a vágy tüze
hogy hat rám.
Csókolja szád a számat,
testem remegve ad neked választ!
Gyere,
gyere édesem,
a boldogság vár énvelem,
már ég a tűz,
a lángja perzseli testem,
hát szeress,
szeress, kedvesem!

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta sírok utánad,
nem csillapítja vágyat,
ha nem csókolhatom a szádat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta csak körülöttem somfordál a bánat,
magához éles karmaival rángat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
lehet, hogy te ezt kívántad,
de legalább szóltál volna,
mielőtt integetsz majd a távolba.

Hiányzik a csend, a magány,
hogy majd valaki meghallgat talán.

Hiányzik a rét, az erdő,
mint festményről a hullámzó pipacsmező.

Hiányzik a fény,
hogy majd, mint holdba a csillagfényes éj,
kapaszkodj belém.

Hiányzik az ősz, az eső,
egy kéz, mi szerető, s védelmező.

Hiányzik a nap tavasszal,
mikor a rügy kifakad.

Az isteni csoda picinyke szikrája
mindenkiben  ott van, lapul szív zugában.
Kipattanva mondja, hallgassunk csak rája,
szívünk hű súgója, benne igazsága.

Ma a világunkban olyan sok az inger,
jót hordjunk magunkban, azon múlik minden.
Szikráink kigyúlnak, mert csodákban hisznek,
mindent helyrehúznak, ami félrebillen.

Elfojtott vágyaim messzire repültek el.
Úgy fáj a múlt, már felednem kell!
Sír, visít a téli szél,
most is rólad mesél,
fájdalmas emlékezés,
szívembe mártott kés!
Feledni mégsem tudom,
hisz úgy fáj nagyon,
hiányod megszokni sosem fogom,
a szívem érted ma is zokog!
Téli szél verdesi ablakom,
arcod már rég nem láthatom,

Mindenki máshogyan szeret,
millió fajta a szeretet.

Van, aki csak rád nevet,
s megfogja a kezed.

Van, aki hallgat,
s úgy szemeivel vallat.

Van, aki hévvel,
nagyon nagy reménnyel.

Van, aki csendben, halkan,
hozzád odabújva, nem csak, ha baj van.

Van, aki simogatva lágyan,
hogy beteljesüljön minden vágyam.

A szív a legfurcsább dolog,
hol nevet, s hol zokog.

Kővé is válhat, ha nem vigyázol,
s az élet rajta sokszor átgázol.

Van, hogy szárnyal, mint meleg szellő a nyárral,
vagy mint pillangó a réten, csak bánj vele szépen.

Vágyakozik hiába valaki után,
s érzései tovaszállnak, mint a költözőmadár.

Kinek fáj, kérdem, ha nem leszek?
Lelkemre hűs ködfelhőt teszek,
Ne lássák az égben bánatom,
Mikor a könnyeim átlopom...